Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 1. szám - Fritz Riemann: Felkészülés az öregségre
7» FRITZ RI EM AN X: FELKÉSZÜLÉS AZ ÖREGSÉGRE koznunk: milyen is lehet majd az életem, milyen legyen, ha gyermekeim már saját szárnyukra keltek és nincs szükségük rám, és ha már nelm leszek aktív dolgozó? Nem kezdhetjük el elég korán képzeletben kiépíteni: milyen bennünk rejlő lehetőségeket válthatunk valóra, amelyek kifejlődve tartalmat adnak életünknek, hogy ne legyünk másokra utalva, s ne tegyük függővé magunkat az ő jelenlétüktől és törődésüktől. Természetesen egyáltalán nem könnyű elengedni a gyerekeket, akikbe annyi törődésünk, fáradozásunk és szerető gondunk beleépült — ám létünk ezzel jár, s nekünk nincs jogunk arra, hogy őket hálára kötelezve magunkhoz kössük. Ha a gyerekeket el tudjuk engedni, az egyben az öregségre való felkészülés első előgyakorlata is. Később ugyanis sok mindenben kénytelenek leszünk megtanulni az elszakadást. A megtartás és az elengedés, a kötődés és a szabadság bennünk munkáló ellentétes impulzus; bármelyikük elhatalmasodhat, s akkor gátolja fejlődésünket. Ha túl sok a kötődés, az beszorít minket, elvesztési félelmet gerjeszt bennünk, s végül arra ösztökél, hogy minél több mindenbe kapaszkodjunk görcsösen. A túl sok szabadság és eleresztés hibriddé tesz, s nem leszünk képesek mélyebb élményekre. Különösen emberi kapcsolatokban fontos középutat tartanunk — láthattuk a vázolt példákon, hogy milyen veszélyessé válhat a túl nagy kötődés (sok házasságban is). Az öregkorban egyre fontosabb lesz, hogy búcsút tudjunk venni mikor mitől, és csak idővel derül ki, milyen ajándékokat tartogat nekünk, ha erre képesek vagyunk. Gyakran halljuk idősebb emberektől a tréfás szólást, ha valamiről lemondanak, valamit odaadnak: „Hiszen nem vihetem magammal a sírba.” Erről van szó ebben a művészetben. Az elereszteni tudó szemlélet abból az új látószögből mutat meg nekünk sok mindent, hogy valójában és végtére is mi fontos, mi jelent értéket számunkra, mi visz előrébb, mi tesz érettebbé. Ilyesmit jelent, ha a dolgokat „sub specie aetemitatis” (az örökkévalóság szempontjából) tudjuk nézni, s az öregkor egyik nagy megkönnyebbülése az a felismerés, hogy végül is milyen kevés az, ami fontos és szükséges (lényegileg abban az értelemben, hogy közelebb segít tulajdonképpeni lényünkhöz). Idegenszerű benyomások zúdultak ránk naponta, any- nyi mindennel kellett szembenéznünk, küszködnünk, komolyan véve olyasmit, ami sub specie aeternitatis gyakran lényegtelen, sőt fejcsóválásra késztet, hogy olyan komolyan] vettük! Ám ezt a megválni tudást is elő kell készíteni, meg kell tanulni. A „búcsúvétel” képességéhez, amely oly szükséges az öregkorban, egy másik is járul, amelyet így szeretnénk nevezni: alkotó vagy konstruktív szempont. Ezen a kreatív tevékenység minden formáját értem, amely saját erőből járul hozzá az öregkor „megformálásához”. Általában ezt is elő kell készíteni, mert nem lehet azt várni, hogy valakinek hirtelen új erői támadnak, és olyan képességei jelentkeznek, amelyek korábbi é'etében sohasem juthattak szóhoz. Némelyek abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy hivatásukat jóval tovább gyakorolhatják, mint mások — például tudósok, művészek, politikusok, orvosok vagy pszichoterapeuták —, s egyesek eközben az öregkornak olyan érettségére juthatnak el, amelyen a beteljesedettség vonásai rajzolódnak ki. Nagy mesterek kései művei című könyvében Brick- mann kimagasló festőművészek pályájuk alkonyán készített alkotásait mutatja be. Ezek számos esetben olyan páratlan varázzsal hatnak, ami csakis és kizárólag öregkorban adatik meg ama keveseknek. Az élet estéje a „közepes” embernek is tartogat még értékeket és lehetőségeket.
