Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 1. szám - Fritz Riemann: Felkészülés az öregségre
FRITZ RIEMAlNN: FELKÉSZÜLÉS AZ ÖREGSÉGRE 19 Eltekintve bizonyos kivételektől, minden emberben rejlenek olyan — jobbára kiaknázatlan — lehetőségek és tehetségek, amelyek most végre „labdába rúghatnak”. Egészen új dolgokat fedezhet föl magában az ember, ha sikerül megszabadulnia attól az elképzeléstől, hogy létjogosultsága csak annak volna, ami „hasznos”; és ha csak azért kész foglalkozni valamivel, mert az neki örömet szerez, s abban ő értelmet lát. Pályaválasztásunk sok tekintetben korlátok közé szorít, ettől érdeklődési körünk sem nagyon független, ám életünk záró szakasza fölszabadít olyan dolgokra, amelyek iránt titkos vágyakat melengettünk, csak eddig nem jutottunk hozzá ezek megvalósításához. Nem az a fontos, hogy valami jelentősei alkossunk, sőt: inkább valami játékféléhez igyekezzünk visszatalálni, ami nagyon üdítő lehet. Éppen az válhat számunkra rendkívül érdekessé-értelmessé, amiben nem kell okvetlen valami „célt” elérni. Ez érvényes minden olyan kifejezési módra, mint amilyen például a festés, faragás, zenélés vagy iparművészeti tevékenység. Egyáltalán nem az a cél, hogy műalkotásokat produkáljunk, hanem csakis az, hogy közben feltöltődjünk, kifejezessünk, megformálhassunk valamit, s így talán felfedezzük az elhanyagolt belső világot. Koros emberek ilyen érdeklődésének és tevékenységének a különös vonzereje éppen a célmentessége: ezzel nem kell pénzt keresnünk, becsvágyunk kielégítését sem szolgálja, egyáltalán semmiféle határozott célunk nincs vele — ez adhatja meg a bázisát új fölfedezéseknek, tölhet el kíváncsisággal útközben saját belső mezőink felé, melyeket még nem ismertünk meg. Ez tarthat meg elevennek és óvhat meg az öregkori elreménytelenedéstől, mert semmi sem öregít gyorsabban, mint a rezignáció. Ezzel az ember ítéletként mondja ki magára: öreg vagy! És az ilyen keserű reményvesztés azt a veszélyt hordja magában, hogy egyszer aztán elkezdünk hadakozni minden ellen, ami új. Mivel — úgy hisszük — nem vagyunk már abban a helyzetben, hogy az új fejleményekben részt vegyünk, s azokat magunkba építsük, vénségünkre áldozatául esünk felgomolygó ellenséges érzéseinknek, melyek úgy szivárognak szét belőlünk, mint a mérgesgáz. Ha így megromlik a helyzet, alighanem összeütközésbe kerülünk a fiatal nemzedékkel, gátlóan hatunk rájuk, útjukat álljuk nekik is, de saját továbbfejlődésünknek is. És akkor „régen bezzeg minden jobb volt”, s ami új, az veszélynek tűnik vagy értéktelennek, ifjúi dölyfnek és a tradíció elárulásának. S minél inkább úgy hisszük, hogy védekeznünk kell, érveink annál távolabb állanak a tárgyilagosságtól. Hogy mi lesz erre az ifjúság érthető válasza? Nyílt harc vagy az idősebb generáció komolyan nem vétele. Ettől persze még jobban elmérgesedik a helyzet, és a két nemzedék közötti szakadék nem egyszer áthidalhatatlanná válik. Mennyire más dolog, ha korosodván valahogy így szól az ember: Ebben még szívesen benne volnék, veletek tartanék —, mintha ezt mondja: Ehhez én már túl öreg vagyok; mert az ilyen rezignáltságból leszólás szokott fakadni. Az ilyen mentalitás megcsontosodottó tesz és segít elmeszesedni. Még túl kevéssé kutatták ki, hogy az öregedés fizikai folyamata mennyire tehet képtelenné új fejleményekben való részvételre, vagy pedig inkább a nem akarás és a remény- vesztettség meszesít el bennünket, legalábbis gyorsabban, mint ahogy az elkerülhetetlen volna. Mert öregkorunkban is működnek a testi-lelki kölcsönhatások, s aki önmagát feladja, feladta azt az élet is. Fordította Bodrog Miklós
