Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 1. szám - Fritz Riemann: Felkészülés az öregségre
FRITZ RIEMANN: FELKÉSZÜLÉS AZ ÖREGSÉGRE 77 gikus és hátborzongató, mert egyre gyorsul, és áldozatai úgy érzik: nem lehet kiszállni belőle. E pokoli pörgésből ki neurózisba, ki más betegségbe vetődhet végső menedékül. Ilyen iszonyú súllyal nehezedhetnek gyerekeikre olyan szülők, akik nem készültek föl az öregségre. A családi kötelékek mai fellazulása talán csökkenteni fogja az ilyen sorstorzulásokat. Az pedig, hogy ez a fellazulás sokszor olyan nyersen és durván történt, bizonyára azzal is magyarázható, hogy az idős generáció ilyen görcsösen ragaszkodott a gyerekeivel szembeni „jogaihoz”. Még mindig bőven akadnak szülők, akik teljesen magától értődőnek tekintik, hogy róluk öregségükben a gyerekeiknek kell gondoskodniuk. Persze más a helyzet, ha ezt betegség vagy hasonló körülmény teszi szükségessé. Ami sorsszerűén következik be, azt általában a gyerekek is megértik, s vállalják a rájuk eső terhet. Amitől óvunk, az az oly gyakori áldatlan helyzet, amelyben szülők válnak gyerekekké, és gyerekeik a szüléikké a szülők neurózisa és éretlensége miatt. E tekintetben egykéknek gyűlhet meg legjobban a bajuk, kiváltképp, ha elvált szülők vagy megözvegyült apa, anya támaszkodnak rájuk. Amikor pedig az illető szülő meghal (végre — mondhatnánk ilyenkor), akkor a „gyerek” már maga is túl van élete delén, és a saját életét még el sem kezdhette. Sok mindenről lemaradt már ekkorra, sok minden nem pótolható, ? ebbe belekeseredik, belebetegszik, vagy a társadalom peremén tengeti szürke létét. Ehhez járul a részvét vagy gúny, amelyet ez a jelenség kivált; kitérnek útjából, mert érzik rajta a be- teljesületlenséget, s az elmulasztott pótlásának kielégíthetetlen szomj át. Vagy itt egy férfi, aki teljesen beletemetkezik a foglalkozásába, számára nincs más, csak a munka, semmi egyéb nem érdekli, kizárólag azt látja-érzékeli, ami valamiképpen összefügg tevékenységével, minden másra vak. Az efféle egyoldalúság és szinte monománia csúcsteljesítményekre tehet képessé azon a bizonyos szakterületen, ám oda is szegezi a szakembert a valóságnak ahhoz a szeletéhez. A szaktudás és jártasság specializálódást követel, teljesen összpontosítani kell a realitásnak egyetlen aspektusára, csakhogy ez a dolgok egészének a rovására megy. Gyakran még önmagát is csak azzal áltatja az ember, hogy egyáltalán nem is lehet egyébbel foglalkoznia, hiszen arra nincs idő, különben elaprózza magát. Azonban egyetlen terület sem olyan elszigetelt és magába zárt, hogy ne volnának határmezsgyéi, amelyek megóvhatnak bennünket a steril egyoldalúságtól. Különösképp amikor az öregség célegyeneséhez közeledünk, a hivatásunkban már biztos tudásra és valamelyes szuverenitásra tettünk szert, gondolnunk kellene érdeklődésünk kibővítésére. A „nem érek rá” érv sokszor csak kifogás, mely azt az óhajt leplezi, hogy a kitaposott ösvényen maradhassunk, kedves szokásainkat ne kelljen föladnunk. Ha ilyen rest a szívünk, az idő előtt megöregít és elmerevít, mert emiatt sok olyan húr meg sem rezdülhet bennünk, amelyek hangja nem nélkülözhető ahhoz, hogy elevenek maradjunk. Mert ha aztán bármi okból nem folytathatjuk régi tevékenységünket, fel- tátja száját az üres semmi, a tehetetlenség, hogy nem tudunk mit kezdeni magunkkal. S akkor jaj de hányszor keserűség, kiábrándultság fészkeli be magát az emberbe, kezdődik az iszogatás, ivászat, úgy érezzük: elhúzott mellettünk az élet, téveteg dühünket a családon töltjük ki, miközben észre sem vesszük, hogy mindezek felidézésében magunk is benne voltunk. S a „végtermék” oly sok esetben: egy-egy mogorva embergyűlölő. Ezek a példák semmi esetre sem túlzottak, nem is ritkák. Valami fontosat mutathatnak meg nekünk. Legkésőbb életünk delén el kellene gondol