Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 1. szám - Fritz Riemann: Felkészülés az öregségre
FRITZ RIlEM-ANN: FELKÉSZÜLÉS AZ ÖREGSÉGRE 76 érzi. Mindig csak az éppen zajló napot látja, annak elintézendő dolgaival, amiket lelkiismeretesen el is lát. Hanem aztán „egyszerre” megnőnek a fiókák, és kirepülnek a fészekből. Férje naphosszat a boltban, hivatalban vagy egyebütt tevékenykedik. A1 kis lakás tisztántartása nem sok időt igényel, a bevásárlás és egyéb tennivalók sem. És most megjelenik az üresség. A háziasszony nem tud mit kezdeni önmagával. Ahhoz szokott, hogy sok a dolga, s örül, hogy mindennek eleget tud tenni. Olyan szépen megvolt, hogyan kell rendben lefolynia egy napjának, és ment minden, mint a karikacsapás. De most mit tegyen, amikor kötelességei meggyérültek, csak úgy tátong előtte a szabad idő, s ezzel merőben új állapotban találja magát? Akit az ilyesmi felkészületlenül ér, az gyakran tehetetlen, többen pedig mély depresszióba süllyednek. Ámbár a jelenkor sok kitérési lehetőséget nyújt — lehet szinte szakadatlanul rádiót vagy lemezeket hallgatni, tévézni, csakhogy ez mégis csupán passzív „fogyasztás”, önkiszolgáló szórakozás, amiből hiányzik a saját kezdeményezés és tevékenység, s ezért egymagában nem kielégítő. Akadhat, aki beéri ennyivel, másoknak viszont ez nem elég, s akkor gyakran hangzik fel a „volna csak”: Tanultam volna csak valamit annak idején! Volna csak valamim, ami tartalmat ad az életemnek, ami örömet szerez! Nyilván itt van a kutya elásva. Túl sokáig és kizárólagosan élünk a pillanatban, anélkül, hogy a jövőre gondolnánk. Ezért az öregségre való felkészülés legrövidebb formulája így hangzik: idejekorán számoljunk vele, legyen róla elképzelésünk, hogy mit kezdjünk vele, nehogy aztán egy nap ott álljunk gyámoltalanul a nagy üresség előtt. Ha rajtaütésszerűen szakad ránk az öregkor, abból még más, éspedig nyomós problémák is könnyen kerekednek. Ilyenkor esik meg a legkönnyebben, hogy a szülő nem képes felnőtt gyerekét „elereszteni” önálló, szabad életútjára, mert még szüksége van bá, bármilyen tetszetősen festi is át önmagának ezt a fogvatartást anyai szeretetté és aggódássá. Ügy viselkedik, hogy gyereke föltétlenül lelkifurdalást kapjon, ha őt magára hagyja. Világosan kirajzolódik az összetörtségén, kétségbeesésén, talán még meg is betegszik, hogy magához láncolja felnőtt gyerekét, kikényszerítse gondoskodását, és így demonstrálja, hogy mennyire nem lehet őt egyedül hagyni. Az ilyen családi talajból tragédiák nőnek ki. A szülői „szeretet” oltárán sokszor mutatnak be gyermekáldozatot. Ezek a „gyerekek” aztán nem kötnek házasságot, nem merik a maguk életét élni, mert apjuk vagy anyjuk kimondott szemrehányásai vagy szavak nélkül is beszédes szemrehányó magatartása, jelzései akkora bűntudatot sugalmaznak nekik, hogy inkább lemondanak a saját életükről. Biztos, hogy az efféle manipuláció sokszor a gyerek legérzékenyebb pontjára talál, de az is fölbecsülhetetlen, hogy mekkora súllyal nehezedik a fiatal felnőttre a szülői hálaelvárás és az a meggyőződés, hogy adósa a szüleinek. Ez akkor hat a legszorongatóbban, ha alapját vallási képzetekkel visszaélve sikerült megvetni. Csakhogy a kikényszerített áldozatnak megvan ám a hátulütője: még ha a „gyerek” magának sem vallja be, akkor sem kerülheti el, hogy meg ne foganjon benne az őt megbéklyózó szülő halálának a kívánása, hiszen gúzs- baköti annak fölemlegetése, hogy micsoda áldozatokat hoztak őérte (amit ő mellesleg nem óhajtott). Az így felszivárgó „bárcsak halna már meg” gondolatok nyomasztó bűntudatot keltenek a foglyul ejtettben, aki ezért még jobban igyekszik a szülő kedvében járni, hacsak nem tört ki ehelyett nyilt gyűlölködés. Boszorkánykörbe görbül az ilyen kapcsolat, amely tra
