Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 1. szám - Paul Tillich: Az örök jelen
PAUL TILLICH: AZ ÖRÖK JELEN 5 érkeztünk és visszatérünk az idő örök mélyébe, s az időnek csak egy lehatárolt szakaszát mondhatjuk a mi időnknek. Ez a szemléletmód az örökkévalóságot a vég nélküli jövő képzetével helyettesíti. A vég nélküli jövő képzetéből hiányzik azonban a végső cél: önmagát ismétli, amit egyenesen a pokollal lehet azonosítanunk. Nem ez a keresztyén válasz az emberi élet végességének problémájára. A keresztyén üzenet szerint az Örökkévaló felette áll a múltnak és a jövőnek. „Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég.” A keresztyén tanítás nem hagy kétséget afelől, hogy az idő múlása a vég felé halad, hozzánk pedig a számunkra kiszabott idő vége kerül egyre közelebb. Sokan, figyelmen kívül hagyva a Bibliát, csak általánosságban beszélnek a „túlvilágról” vagy a „halál utáni életről”. Még a liturgiánk is „vég nélküli világnak” fordítja az örökkévalóságot, pedig a világ lététől elválaszthatatlan, hogy egyszer el fog múlni. Ha ködös ábrándok helyett az igazságot akarjuk hirdetni, nem nevezhetjük az örökkévalóságot sem időtlenségnek, sem végtelen időnek. A jövő misztériumára az örökkévalóságban kapunk választ, amelyet csak körülírni tudunk az időből vett képekkel. Ám ha megfeledkezünk arról, hogy ezek a képek csupán képek, abszurd képzeteink támadhatnak, és saját magunkat csaljuk meg. Nincs egy másik idő az idő után, hanem örökkévalóság van, ami felette áll az időnek. II. Valami olyan felé haladunk, ami nem érkezett még el, az pedig, ami mögöttünk van, már a múlté. Ez a háttér határozza meg azt, hogy milyenek vagyunk. Mint ahogy a vég egyszer elérkezik, kezdetünk is van. Volt már előttünk is idő, ami nem a mi időnk. Hallunk ezekről az időkről az öregektől, olvasunk róluk a történelemkönyvekben. Próbálunk magunknak képet alkotni azokról a beláthatatlanul hosszú évmilliárdokról, amelynek sem mi, sem más emberi lény nem volt tanúja. Nehéz elképzelni, hogy lesz olyan idő amikor már „nem vagyunk”, de ugyanilyen nehéz azt is, hogy valaha „nem voltunk”. Többnyire azonban nem törődünk azzal, mi volt akkor, amikor még nem éltünk. Azok a homályos és számunkra elérhetetlen idők, amelyek születésünket megelőzték, nem sokat foglalkoztatnak bennünket. Ügy gondolkodunk, hogy most élünk, ez az az idő,ami nekünk adatott, ezt kell kihasználnunk. Nem érdekel bennünket az, ami mögöttünk van. Az élet és a halál kérdésén inkább elgondolkozunk, de ritkán jut eszünkbe a születés előtti lét problémája. Elválasztható-e azonban a kettő egymástól? A negyedik evangélium szerint nem. Amikor János evangéliuma Krisztus örökkévalóságáról beszél, nemcsak azt mondja, hogy visszatért az örökkévalóságba, hanem azt is, hogy onnan jött. „Bizony, bizony mondom néktek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.” Nem a múltból jött, hanem egy másik dimenzióból. Hallgatói félreértik, mert azt gondolják, hogy a történelmi múltról beszél. Úgy értelmezik Jézus szavait, hogy több száz évesnek mondja magát, és ezen a képtelenségen joggal botránkoznak meg. Ö azonban nem azt mondja magáról, hogy Ábrahám előtt volt, hanem azt, hogy Ábrahám előtt van. Azt mondja magáról, hogy az örkkévalóságból jött. Az örökkévalóság az, ahová minden létező kezdete visszanyúlik. Nem a megszámlálhatatlan évmii-
