Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 1. szám - Paul Tillich: Az örök jelen
liárdokat visszafelé követve kell a múlt végső pontját keresnünk, hanem az örökkévalóságban. A mögöttünk levő múlt misztériuma az, hogy egyszerre itt van és nincs itt életünk minden pillanatában. A múlt az, ami olyanná alakított bennünket, amilyenek vagyunk. Testünk minden sejtjében, arcunk minden vonásában és lelkünk minden rezdülésében jelen van a múlt. Manapság sokkal inkább tudatában vagyunk annak, mint régebben, hogy a múlt mennyire meghatározza a jelent. Tudjuk, hogy a gyermekkori élmények mennyire döntően hatnak a személyiség fejlődésére. Tudjuk azt is, hogy milyen nyomokat hagynak az emberben a korai évek lelki sérülései. Üjra felfedeztük azt, amit már a görög tragédiaírók és a zsidó próféták is tudtak: átok és áldás formájában van jelen bennünk a múlt. Mert a múlt átok ás áldás egyszerre, nemcsak az egyén, hanem egész nemzetek, országok és kontinensek számára is. A történelmi tudat a múltból él, ennek örökségében gyökerezik. A kimeríthetetlenül nagy és gazdag nemzeti hagyományok az európai népek számára a dicsőség forrása. Ám minden áldás mellett számtalan esetben átokká vált a nemzetek elkülönülése egymástól, évszázadról-észázadra megismétlődő véres háborúk kiindulópontjává, amelyek újra meg újra az önpusztítás szélére sodorták Európát. Hasonlóképpen sok áldásos tényezőt mondhat magáénak az Egyesült Államok rövid történelme, ám kezdettől fogva működnek olyan erők is, amelyek nemzeti átoknak számítanak, és jelenlétükkel még hosszú ideig számolnunk kell. Hivatkozhatnák például a faji elfogultságra, amely nemcsak a nemzet egyes rétegeit választja el egymástól, hanem más népekkel és fajokkal szemben is érvényesül. Az „amerikai életforma” a múlt örökségét magában hordozó áldás, ám egyúttal átok is, amely fenyegetést jelent a jövőre nézve. Van-e lehetőség arra, hogy megszabaduljunk az ilyen átokként ránknehezedő terhektől, amelyek országok, kontinensek és egyre inkább az egész emberiség létét fenyegetik? Van-e lehetőség arra, hogy a múlt árnyait a múltba parancsoljuk vissza, úgy, hogy ne legyen többé hatalmuk a jelen fölött? Egyéni életünkben ez mindenképpen lehetséges. Valaki joggal vélekedett úgy, hogy a jellemünk szilárdságának fokmérője: mennyire tudunk megszabadulni a múlt ballasztjától. A múltunk ránknehezedő hatalma ellenére mégis van lehetőség arra, hogy a jelenben megszabaduljunk tőle és azt a múltba száműzzük, ahol már nincs hatalma fölöttünk — legalább egy ideig. Mert vissza is térhet, hogy a jelent hatalmába kerítve megsemmisítő csapást mérjen ránk. Nem szükségszerű azonban, hogy így történjék, nem vagyunk védtelenül kiszolgáltatva a múltnak. Megvan rá a lehetőség, hogy a múlt múlt maradjon. A bűnbánat aktusa az, ami megszabadít bennünket a múlt hatalmától. Az őszinte bűnbánat nem az elkövetett rossz cselekedetek miatti bánkódás, hanem olyan aktus, amelyben az ember egész személyisége vesz részt, és elhatárolja magát lényének bizonyos elemeitől, a múlthoz tartozónak nyilvánítja őket, a múlthoz, amelynek ekkor már nincs többé hatalma a jelen fölött. Megteheti-e ugyanezt egy nép, egy nemzet? Gyakorolhat egy nemzet vagy társadalmi közösség őszinte bűnbánatot? Meg tud-e szabadulni múltja átkaitól? Ez a lehetőség a nemzetek reményének záloga. Izrael története és az egyház története azt bizonyítja, hogy van ilyen lehetőség, ám nagyon ritkán, és végtelenül gyötrelmes aktus minden ilyen bűnbánat. Senki sem tudhatja, megadatik-e ez a ritka lehetőség ennek az országnak. Tudjuk azonban, hogy 6 PAUL TILLICH: AZ ÖRÖK JELEN
