Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 1. szám - Fabiny Tamás: Tengerentúli tapasztalatok egyházról, társadalomról és a műanyag karácsonyfákról
58 FABINY TAMÁS: TENGERENTÚLI TAPASZT ADATOK fétákkal. Végül hadd idézzem még Chicago egy másik jelszavát, amely úton-útfélen felcsattan: I WILL! Azaz: akarok! Hogy pontosan mit, az persze nem egészen világos, így a mondatot kinek-kinek fantáziája és ambíciói alapján kell befejeznie. A korlátlan lehetőségek hazájára utaló jelszót legtöbben azonban valószínűleg így egészítik ki: „make money”, vagyis pénzt keresni... Hosszasan lehetne még sorolni Chicago jellemzésére a büszke jelszavakat, kezdve attól, hogy itt található a világ legforgalmasabb repülőtere vagy legmagasabb épülete, a 110 emeletes szerény kis hajlék. De ha Amerikát igazából meg akarjuk ismerni, akkor szakítanunk kell a jelszavak butításával és a színezett képeslapok álomvilágával. Messzebbre kell mennünk — Chicago esetében egy kicsit délebbre. (az a bizonyos 63. utca) Egy szombat délután vakmerő tettre szántam el magam. Két marokra fogtam összes bátorságomat, s elballagtam a 63. utca környékére. Hogy ez miért volt olyan hősi cselekedet, amikor mindössze nyolc utcányit kellett mennem szállásomtól? Nos, ez a déli városrész, ahol a rossz nyelvek szerint nem ajánlatos fegyvertelenül közlekedni. Állítólag rendőri kíséret nélkül ide a mentő sem igen mer bejönni... A legszegényebb, ugyanakkor legerőszakosabb feketék negyede húzódik ugyanis itt. Zsebemben megtapogatom azt a sípot, amelyet rögtön érkezésem után nyomott kezembe dékánunk. Bambán nézhettem rá, mire türelmesen elmagyarázta, hogy amennyiben megtámadnának, ebbe fújjak bele, majd csak segítségemre siet valaki. Az út két oldalán lerobbant, hajó nagyságú autók, többnyire már kibelezve; bevert kirakatok, kiégett üzlethelyiségek. Sok apróság szaladgál mindenfelé, többnyire szegényes külsőben. Amott néhány keményebb fickó, de csak fur- csállva néznek rám, nem kötekedőn. Ebben a negyedben nem sok „sápadt- arcút” látni, az biztos. Csavargók, hobók, csövesek. Hatalmas termetű fiatalok és vékonyka öregek. Egy asszony két nagy nylon-szatyrot cipel: szemlátomást ez az egész háztartása. Tegnap hallottam a tévében, hogy most, a nagy hideg beálltával 23 ezer ember került életveszélybe: ha most is parkokban, állomásokon akarnának aludni, megfagynának. Iskolákban és egyházi épületekben ezért éjszakai menhelyeket létesítenek számukra. Az egyik sarkon mogorva rendőr áll, oldalán a fegyvere nem is pisztolytáskában, csak úgy szabadon. Vele szemben fekete fiatalok zenélnek, ugrándoznak, mit sem törődnek a hideggel. Egyikük rámmosolyog. (tanulmányok) A környezet ilyen megrajzolása után rátérek a legfontosabbra: annak az iskolának a bemutatására, ahol ösztöndíjasként egy évet eltölthetek. Az egyetemi negyed valóságos szigetet alkot a fekete tengerben. Az University of Chicago Amerika talán öt legszínvonalasabb egyeteme közé tartozik, feltétlenül rangot jelent itt tanulni. Igaz, a tandíj rengetegbe kerül, de aki innen kap diplomát, az bízvást számíthat jó elhelyezkedésre. Az egyetemmel szoros együttműködésben áll az a nyolc teológiai szeminárium, amelyek közül az evéngélikus a legnagyobb. Nem is iskolának nevezném, hanem műhelynek, ahol a professzorok többnyire partnernak tekintik a hallgatót, s együtt dolgoznak fel egy-egy témát, általában kisebb csoportokban, szemináriumi jelleggel. A diákok gyakori vendégek a professzorok lakásán, de az esetleges baráti viszonnyal nem lehet visszaélni: a munkában annál inkább a maximumot kell nyújtani. Az egyetemmel való szoros kapcsolattartás
