Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 1. szám - Paul Tillich: Az örök jelen
4 PAUL TILLICH: AZ ÖRÖK JELEN I. Az idő mint múlt, jelen és jövő létezik számunkra. Minden gyermek tudja ezt, de nincs olyan tudós, aki megfejtette volna az idő hármas tagozódásának titkát. Akkor ébredünk ennek tudatára, amikor meghalljuk a figyelmeztető szót, hogy nekünk is szembe kell néznünk a véggel. A jövő az, ami rádöbbent bennünket az idő titkára. Az idő múlása a kezdettől a vég felé halad, a mi időérzékelésünk pedig éppen fordított irányú. A vég megsejtésének nyomasztó élményével kezdődik, és a jövő fényében tudatosul bennünk a múlt és a jelen. Vegyük tehát először is szemügyre, hogyan haladunk a jövő és utunk vége felé, annak a határnak az irányában, amely emberi horizontunkat lezárja. A jövő képzete ellentétes érzelmeket vált ki az emberből. Várakozással tekintünk a jövő elé, és ez örömet jelent. Nagy dolog az, hogy előttünk áll a jövő, és lehetőséget kínál sajátmagunk kibontakoztatására, és arra, hogy megismerjük az élet gazdagságát, hogy valami újat kezdjünk a munkánk, hivatásunk területén, hogy új emberi lényt hívjunk életre, hogy új életet kezdjünk magunk is, vagy erőt gyűjtve folytatnitudjuk azt, amit elkezdtünk. Bátran nézünk szembe a jövővel, különösen akkor, amikor még fiatalok vagyunk. Ám ezt az érzést más érzések zavarják meg: a félelem attól, hogy mit rajt magában a jövő; a holnap kifürkészhetetlenségének és időnk rövidségének tudata, amely egyre erősödik bennünk, minél közelebb kerülünk az elkerülhetetlen véghez. Azután ott van maga a vég áthatolhatatlan sötétségével és azzal a fenyegetésével, hogy időbeli létezésünk kudarcra van ítélve. Mit jelent nekünk, embereknek a jövő, mit jelent neked személy szerint a reménységével és fenyegetésével, s mit jelent az elkerülhetetlen vég? Mindaz tehát, amit ez a szó magában foglal. Legtöbbünk gondolatait bizonyára csak a közvetlen jövő foglalkoztatja, csak ennek esélyeit latolgatjuk, erőfeszítéseink, reményeink és aggodalmaink látóhatára csak ezt foglalja magában, s nem veszünk tudomást a távolabbi jövőről, legkevésbé a végről, arról a pontról, ahol a jövő bezárul számunkra. Bizonyára jótékony rövidlátás ez, talán nem is tudnánk élni nélküle, ám ha mindig ilyen szűkre szabott a perspektívánk, félő, hogy felkészületlenül ér bennünket a halál, és vajon teljesnek nevezhető-e annak az élete, aki értetlenül áll szemben a halál tényével? Milyen érzést vált ki belőlünk, ha arra gondolunk, hogy jövőnk az elkerülhetetlen Végbe torkpllik? Hogyan tudjuk elviselni ezt a gondolatot, képesek vagyunk-e arra, hogy félelmünket legyőzve bátran szembenézzünk a ránk váró sötétséggel? Vagy a reménytelenség és kétségbeesés lesz úrrá rajtunk? Tudunk reménykedni a reménytelenség ellenére, vagy elviselhetetlennek találunk minden olyan gondolatot, amely utunk végére emlékeztet, és ezért megpróbáljuk elfojtani? Ennek az elfojtásnak többféle módja van. Sokan a hosszú élet reménységébe kapaszkodnak. Az ő számukra csak az a fontos, hogy a vég egyelőre ne következzék be. Még idős emberek számára is sokszor ez az egyetlen reménység, mert a küszöbön álló elmúlás gondolatát nem tudják elviselni. Mások tudják, hogy ez csak öncsalás, és a halál utáni életben reménykednek. Az örökké tartó jövő reménységével vigasztalják magukat, amikor majd mindent elérnek és megkapnak, amit az élet megtagadott tőlük. Gyakori és mindent leegyszerűsítő szemléletmód ez. Tagadják, hogy van vég. Nem akarnak tudni arról, hogy teremtmények vagyunk: hogy az idő örök mélyéből
