Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 1. szám - Eeva-Liisa Manner verseiből
EEVA-LIISA MANNER VERSEIBŐL 39 Csak úgy árad szét belőlem a magány Csak úgy árad szét belőlem a magány, kipusztulnak a bokrok, menekülnek á fák és a nyusztok, a nyusztok. Az éj hidege lassan távolabbra terjed mint a jégmező széle s beborítja a kis tetemeket. Odakint az ürességet tartják a fák, a magány mint kő csapódik fától fáig. Végtelenség és hó, hó. Adalék az ismerős madarak történetéhez Most még fehérek, selymes tapintásúak a tobozok, akár az üsző kidudorodó szarva, egy hónap s készre érnek és lepottyannak, titkos egy ességük van széllel és humusszal, tavasszal zöld gyertyák bújnak elő a földből, a fák gyermekei, s megiramodnak északnak, délnek, egyszerre zöld lesz minden, szőnyeget sző egy varázsló, a kék meg a piros egymást váltja, ám a zöld zuhogva nő, mint nagy-nagy zöld áram, áthúznak rajtuk az esők, tavaszok jönnek, mennek, házam sehol, egy különös erdő zizereg-zúg itt, az árnyékban madarak fészkelnek, baglyok röpdösnek, bubo bubo, hirtelen minden hang megéled: tavasz van, reggel van, fény gyullad a fákon, fölemeli a homály alsószoknyáját a szél, előrebbennek a madarak, szárnyát nyitja a turdus musicus, vörösesbarna szárnytöve kivillan, a vadgalamb rekedt fuvoláját hangolja: hu-hú-hó-ho-ho-hó, a füzike egyhangú sora bánatosan lekonyul végül, a dalos posztáta tűzbe jön, a kerti geze cifrázza (dideroid), tyiú, huss, sutty: mint könyvet nyitja szét farktollait a szajkó, az ő könyvében látható az erdő írása,
