Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986

1986 / 1. szám - Paul Tillich: Az örök jelen

PAUL TILLICH Äz örök jelen „Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég.” (Jel 21, 6) Emberi létünkhöz hozzátartozik, hogy szembe kell néznünk az elmúlással, mint ahogy a bennünket körülvevő világ is múlandó. A természet és emberi környezetünk is újra meg újra figyelmeztet, hogy napjaink meg vannak számlálva. A múlandóságot juttatja eszünkbe egy-egy olyan pillanat, ami­kor meg kell válnunk régi, meghitt otthonunktól, megszokott baráti kö­rünktől, amikor a halál elragad tőlünk valakit, aki közel állt hozzánk. A múlandóságra emlékeztet, ha munkánk eredménytelenségét kell látnunk, ha úgy érezzük, lezárult életünk egy szakasza, ha közeledni érezzük az öregsé­get, vagy akár ha megérint az ősz melankóliája. Mindez arról beszél, hogy mi sem kerülhetjük el sorsunkat, a mi utunk is véget ér egyszer. Ilyenkor, amikor utunk végére kell gondolnunk, nyugtalanul kérdezzük: mit is jelent az, hogy van kezdetünk és végünk, hogy a „még nem” sötétségé­ből érkezünk és a „már nem” sötétsége felé tartunk? Amikor Augustinus választ keresett erre a kérdésre, először is imádkozni kezdett. Ügy hiszem, he­lyesen tette, hiszen imádkozni annyit jelent, hogy az örökkévalóság dimen­ziójába emelkedünk fel. Csak akkor érthetjük meg valójában, hogy mit je­lent az időhöz kötöttség, ha az örökkévalóság fényében látjuk. Csak akkor érthetünk meg igazán valamit, ha benne élünk, de ugyanakkor a kívülálló szemével is tudjuk nézni. Ha maradéktalanul hozzá volnánk kötve az idő­höz, imádságunk, meditációnk, gondolataink nem tudnának felemelkedni az örökkévalóság szférájába. Akkor az idő gyermekei lennénk, mint minden más teremtmény, és nem gondolnánk arra, hogy az idő mibenlétét kutassuk. Mint emberek azonban tudunk az örökkévalóságról, amelyhez tartozunk, de amelytől elválasztanak az idő korlátái. Tillichnek ez a (prédikációja amerikai emigrációjában egyetemi ‘hallgatóknak hangzott el. Meditációként olvashatjuk, áthelyezve a mi életkörülményeink közé. (A The Eternal Now c. kötetéből való, mely 1963-ban Londonban jelent ímeg.) Tillich — helyesen — az örökkévalóságot nem a távoli jövőbe helyezi, hanem „az örök” szót Isten világának, a transzcendenciának megjelölésére használja, mely felette áll az időnek, átfog múltat és jöyőt, s a jelenben is valóság itt a földön János evangéliuma értelmében: „Bizony, bizony mondom néktdk, aki hisz bennem, annak örök élete van.” (6,47. — Szerkesztő)

Next

/
Oldalképek
Tartalom