Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 1. szám - Jánosy István: Találkozásom Nagy Elemérrel
3° JÁNOSY ISTVÁN: TALÁLKOZÁSOM NAGY ELEMÉRREL ból, míg ő Krakkóban és Wittenbergben folytatta tanulmányait, eretnek voltát ürügyül véve, kiforgatták rokonai; Újszövetsége éppen Buda elfoglalása (1541) idején jelent meg és a nagy zűrzavarban hatástalan maradt, a visszamaradt példányokat „borstakarónak” (staniclinak) szaggatták szét. Sylvester utóbb Bécsbe került görög, héber és történelem professzornak, végül onnan is menesztették, s azóta nyoma veszett. Rögtön átláttam, hogy jó dráma-téma, amelyben az egész korszakot és népünk nagy tragédiáját megjeleníthetem. Elkészítettem a dráma tervét, kiosztottam a jeleneteket, mindezt úgy, hogy a legkisebb részletekig megvitattam Elemérrel, aztán nekiláttam a jelenetek fölvázolásának. Szárnyon szállt a toliam, mert nagyszerű szurkolóm volt, aki valósággal számon kérte tőlem az újabb és újabb jeleneteket. Az volt a terve, hogy ezt a darabot valami kultúrünnepség keretében adják elő a sárvári vár udvarán, amikor egyben felavatják azt a nyomdaprést, amit ő Sylvester nyomdapréseként rekonstruált és készíttetett el a sárvári múzeum számára (ott most is látható!). Ezzel is szülőföldje szellemi arculatát akarta gazdagítani. Ez volt ugyanis Elemér nagy szenvedélye: hogyan lehet humanizálni, otthonosabbá, szebbé és jobbá tenni a „csúnyácska” hazát — (Széchenyi kifejezése). Szíve szerint minden szép, régi épületet meg akart volna menteni. Ebbéli kezdeményezése sikerrel járt a nemeskéri templom esetében. Viszont a vönöcki Kisfaludy-ház esetében — amely restaurálva gyönyörű árkádos kúria lett volna — kezdeményezése kudarcot vallott a helybeliek barbár értetlenségén (lebontották). Mialatt a szombathelyi uszoda készült, Elemér minden héten odautazott ellenőrizni az építkezést. Többször elvitt magával, ilyenkor más-más utat választottunk, hogy megismerjük a tájat. Ezen a vidéken igen sok volt a kőből jól megépített, árkádos kúria néha sorban egymásután, amely rendkívül szép faluképet adott. És amikor újra ott jártunk, ezekből sokat (szinte a többséget) szétverték, hogy helyükbe ormótlan csodapalotákat építsenek. Hogyan sajnálkozott ezen Elemér, hogyan szeretett volna minden szépet megmenteni! (Csak úgy jelzem: e tájban a legújabb házakon már mind több árkádnyílás mutatkozik, mert most már a „posztmodem” a következő divat). A szépség volt az élete értelme. Hogy örült a szép tájnak! A félreeső völgynek, domboldalnak, ahol óriási szelídgesztenyefák alatt kis fehérfalu pincék húzódnak meg, egy-egy a tájba szépen illeszkedő épületnek (kis román temp- lomocskának), harmonikus városképnek. Mennyire örült, hogy a szülővárosában a patinás épületekből nem bontottak le úgyszólván semmit! Minden szépségre felfigyelt. Már nagybeteg volt, amikor Kati halat adott át neki, mert tudta, mennyire szereti. Csak nézte, nézte a halat, és megszólalt: „Milyen szép! Nem tudom, hogy miért hat meg mindig a hal szeme, formája!” Az utóbbi években nagyon sok kedves halottamtól kellett búcsúzni. Elment apám, anyám, testvérem, unokahúgom, sógornőm, többi más rokonaim, barátaim seregestül. Csak úgy kapkodtam a fejemet minden újabb gyászhírre! Ügy éreztem, minduntalan kirabolnak, levetkőztetnek, s végül már nyavalyás koldus maradok, akinek már élni sem érdemes. Már csak az éltet, hogy amíg lehet, őrizzem emléküket. Így vagyok Elemérrel is. Szeretnék mindent emlékezetemben őrizni, amit vele éltem át.
