Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 2. szám - C. G. Jung emlékezéseiből
72 C. G. JUNG EMLÉKEZÉSEIBŐL teremtette és ott ül fölötte, messze fönt a kék égben, aranytrónuson és... Itt rés keletkezett és valamilyen fojtogató érzés. Szinte bénultan álltam, és csupán annyit tudtam: csak most nem tovább gondolni. Most valami rémisztő következik, amire nem akarok gondolni, aminek még a közelébe sem szabad kerülnöm. Miért nem? Mert a legnagyobb bűnt követnéd el. Mi a legnagyobb bűn? A gyilkosság? Nem, nem az lehet. A Szentlélek elleni bűn a legnagyobb, arra nincs bűnbocsánat. Örök kárhozat annak a része, aki ilyet követ el. Márpedig a szüleim nagyon szomorúak lennének, ha egyetlen fiúk, akit annyira szeretnek, örök kárhozatra ítéltetnék. Ilyet nem tehetek a szüleimmel. Akkor semmiféleképpen nem folytathatom a gondolatmenetet! Csakhogy könnyebb valamit elhatározni, mint végrehajtani. A hazafelé vezető hosszú úton végig minden lehetséges más dologra próbáltam gondolni, ám kitűnt, hogy gondolataim minduntalan visszakanyarodnak a szép katedrálishoz, amelyet annyira szerettem, és a Jóistenhez, aki a trónusán ül, majd mintha áramütés érte volna a gondolataimat, újra szétszéledtek. Egyre biztattam magam: Csak erre ne gondolj, csak erre ne! Meglehetősen felbolydultan érkeztem haza. (...) Éjszaka rosszul aludtam; minduntalan a felszínre kívánkozott a tiltott gondolat, amit nem ismertem, én pedig kétségbeesetten viaskodtam vele, hogy elfojtsam. Csupa gyötrelemmé vált az ezt követő két nap, anyám bizonyosra is vette, hogy beteg vagyok. Ellenálltam a vallomás kísértésének, amihez nagyban hozzásegített az a gondolat, hogy szörnyű bánatot okoznék szüleimnek, ha engednék a kísértésnek. A harmadik éjszakán azonban annyira gyötrődtem már, hogy nem tudtam, mitévő legyek. Nyugtalanul aludtam, és amint felébredtem, azon kaptam magam, hogy megint csak a székesegyházra és a Jóistenre gondolok. Kis híján tovább gondoltam! Éreztem, amint ellenállásom lankad. Félelmemben szakadt rólam a veríték, és felültem az ágyban, hogy álmomból teljesen magamhoz térjek: Most itt van, ennek már a fele sem tréfa! Muszáj gondolkoznom! De előbb még fontolóra kell vennem az egészet. Miért kell olyat gondolnom, amit nem tudok? Nem akarom, Isten látja lelkem, hogy így van. No de akkor ki akarja? Ki akar arra kényszeríteni, hogy olyasmit gondoljak, amit nem ismerek és nem akarok? Honnét ez a borzasztó akarat? És miért éppen engem kell hatalmába kerítenie? (...) Nyugtalan álmom és a lelki kínok annyira megviseltek, hogy a gondolkozás nem akarása elviselhetetlen görccsé vált. Ez így nem mehetett tovább. De mégsem engedhettem, amíg meg nem értettem, mi Isten akarata és mi vele a célja. Abban ugyanis biztos voltam, hogy Ö hozott ebbe a keservesen nehéz helyzetbe. (...) Újra végig kell az egészet gondolnom! Ám megint csak ugyanarra a következtetésre jutottam. Isten nyilván bátorságot is kíván tőlem, gondoltam. Ha pedig így van, és megteszem, akkor kegyelmével és világosságával is megajándékoz. összeszedtem minden bátorságomat, mintha legalábbis a pokol tüzébe kellene fejest ugranom, és utat engedtem a gondolatnak: szemem előtt ott állt a gyönyörű székesegyház, fölötte a kék égbolt, Isten ott ül aranyos trónusán, fent, magasan a világ fölött, a trónus alól pedig hatalmas tömegű excrementum [ürülék] zúdul az új, színes templomtetőre, betöri és szétzúzza a templomfalakat. Hát ez volt az. Hallatlan megkönnyebbülést éreztem és leírhatatlan fel- szabadulást. A várt kárhozat helyett kegyelem árasztott el és ezáltal ki
