Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 2. szám - C. G. Jung emlékezéseiből
C. G. JUNG EMLÉKEZÉSEIBŐL 73 mondhatatlan boldogság, amilyent addig nem ismertem. Sírtam örömömben és a hála miatt, hogy megnyilvánult előttem Isten bölcsessége és jósága, miután alávetettem magam kérlelhetetlen szigorának. Ez olyan érzéssel töltött el, mintha a megvilágosodást éltem volna át. (...) A gondolatot, amelyet végig kellett gondolnom, szörnyűnek éreztem, és ez ébresztette föl bennem a sejtést, hogy Isten félelmetes is lehet. Félelmetes titkot éltem át, rémisztő és sötét ügyet. Egész életemet beárnyékolta, és azóta lettem ilyen töprengő ember. (.. •) A székesegyházzal kapcsolatos élményem során végre olyasvalamiről szereztem bizonyosságot, ami a nagy titokhoz tartozott, úgy éreztem magam, mintha folyvást az égből lehulló kövekről beszéltem volna, és most végre a kezemben tartanék egyet. Mégis megszégyenítő élmény volt. Valami hitványságba bonyolódtam bele, valami rossz vagy sötét dologba, ami mégis mintegy kitüntetésnek hatott. (...) Egész ifjúságom szinte a titok jegyében telt el. Majdnem elviselhetetlenül magányossá váltam miatta, még ma is nagy teljesítménynek tartom, hogy ellenálltam a kísértésnek és senkinek sem szóltam róla. Ilyenformán kapcsolatom a világgal már előre olyannak formálódott^ mint amilyen most: ma is magányos vagyok, mert tudok és ki kell nyilvánítanom olyan dolgokat, amelyekről mások nem tudnak és többnyire nem is akarnak tudni. Anyám családjában hat lelkész volt, és nemcsak apám volt lelkész, hanem két fivére is. így aztán sok vallásos társalgásnak, teológiai vitának és prédikációnak voltam fültanúja. Közben szakadatlanul azt éreztem: jó, jó, ez csupa helyes dolog. No de mi a helyzet a titokkal? Hiszen ez egyben a kegyelem titka is. Csak ti mit sem tudtok róla. Nem tudjátok, hogy Isten akarata, hogy akár rosszat is tegyek, kárhozatosat gondoljak, s így éljem át az Ő kegyelmét. Amit a többiek mondtak, mind csupa melléfogás. Az isten szerelmére, gondoltam, valakinek csak kell róla tudnia. Valahol csak esik szó az igazságról. Átböngésztem apám könyvtárát és elolvastam mindent, amit csak Istenről, a Szentháromságról, szellemről, tudatról találtam benne. Faltam a könyveket, mégsem ókumuláltam ki belőlük semmit. Ojra meg újra felötlött bennem: ők sem tudják! Apám Luther-bibliájába is beleolvastam. Balszerencsémre a Jób könyvének szokásos „épületes” értelmezése kiölt bennem minden érdeklődést. Különben vigaszt találtam volna benne, mégpedig a 9. fejezet 30—31. versében: „Ha hóvízzel mosakodom is meg, .. . akkor is a posványba mártanál engem .. (...) A világért egyedül Isten a felelős, és már ő is éppen eléggé félelmetes, mint azt nagyon is jól tudtam. Egyre kérdésesebbnek és borzongatóbb- nak éreztem, amikor apám az érzelmes prédikációiban a „Jóistent” dicsőítette, Isten szeretetét az emberek iránt és az emberekét Isten iránt, és mindennek a megszívlelésére intett. Felébredt bennem a kétely: tudja egyáltalán, miről beszél? Képes volna engem, a fiát, emberáldozatként leöletni, mint Izsákot, vagy kiszolgáltatni valamiféle igazságtalan törvényszéknek, amelyik keresztre feszíttetne, mint Jézust? Nem, ilyet ő nem tudna megtenni. Akkor tehát adott esetben nem is tudná teljesíteni Isten akaratát, pedig Ő magának a Bibliának a tanúsága szerint éppenséggel félelmetes is tud lenni. Világossá vált előttem, hogy amikor többek között arra intenek, hogy inkább Istennek engedelmeskedjünk, mint az embereknek, azt csak úgy felszínesen és gondolkodás nélkül mondogatják- Nyilvánvalóan a leghalványabb sejtelmük sincs Isten akaratáról, különben szent borzadállyal taglalnák ezt a központi kérdést, már csak merőben az Istentől való félelemből is, mivel
