Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 2. szám - Prőhle Károly: Felemelt mutatóujj. Nyári emléktöredék Prőhle Jenő sírjára
PRŐHLE KÁROLY Felemelt mutatóujj Nyári emléktöredék Prőhle Jenő sírjára Felkeresem szüleim sírját. Nem bírom tovább: kirobban belőlem a visszafojtott, eltitkolt feszültség. Gyermek lettem újra: keserves sírás ráz. De a könnyek fátyolán egyre élesebben tör át a sírfelirat szövege — szüleim üzenete: „Krisztussal együtt! Lk 23, 43.” Az üzenet megsimogatja lelkemet: Igen, együtt! Krisztussal együtt ők is élnek, és velük együtt az is, akit most végleg elsirattam. Szokás szerint következik a családi búcsúzás a nyitott koporsónál. Hosszan, némán, szeretettel nézek bátyám arcába: mélyen emlékezetembe vésem a rettenetes látvány minden részletét. Magas homloka változatlanul világít, de arcvonásai a halál győzelmét hirdetik. Ecce, perit corpus! íme, elpusztul a test! Határozott, tiltakozó mozdulattal terítem rá a halotti leplet. Felhangzik az ősi zsoltár, a „de profundis”, — Luther és az evangélikus reformáció jellegzdtes zsoltára: „A mélységből kiáltok, Uram, ...de nálad van a bocsánat!” Szimon János Róm 14,8 alapján hirdeti az igét: „Életünkben, halálunkban az Űréi vagyunk!” Családunk sok nemzedéken át továbbadott jelmondata ez. Ö talán sohasem mondta ki hangosan, de szónál is messzebb hangzón tett róla bizonyságot azzal, hogy vasárnapról vasárnapra ott ült a soproni templomban az elődök helyén, akkor is, amikor sokan nem értették, hogyan teheti ezt egy ennyire művelt pedagógus és a haladó szellemű magyar népi írók rajongója. Piacsek István a tanártársak nevében emlékezett „Jenőbácsiról”, az ellentéteket és feszültségeket is bölcsen feloldó tanártársról és barátról, tanári, tudományos és közéleti munkásságáról. Egyik őszülő tanítványa, Sümeghy József a hűséges egyháztagról, presbiterről, egyháztörténészről, a könyvek szerelmeséről és a tanítómesterről emlékezett. Felidézte, hogy amikor ő valami fontosat, egész életre megjegyzendőt mondott, akkor tanárosan felemelte hosszú mutatóujját. Sírba bocsátják a koporsót, vele életem egy darabját. Dübörögnek a nehéz rögök a koporsó fedelén. Ekkor néhány percre előbukkan a nap a felhők mögül, és felvillant bennem egy nyári emléktöredéket. Először vagyunk a Balaton mellett, nyári napsütésben, Gyenesen. Menjünk evezni! Ezt is meg kell próbálni. Először életünkben. Beülünk a kétpár-evezősbe: ő elől, én ahogyan illik, széles válla mögé. Megmarkoljuk az evezőket. Erősek vagyunk, izmosak, fiatalok: ő húszéves, én tizennyolc. Na, húzd meg! Meghúzza ő is, meghúzom én is. Harmadik húzásra összegabalyodnak az evezők, nem megy a csónak, ö hátrafordul, rám néz, felemeli mutatóujját, és megszólal angolul: Cooperation! Együttműködés! Meghúztuk újra, figyeltünk
