Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 2. szám - Prőhle Károly: Felemelt mutatóujj. Nyári emléktöredék Prőhle Jenő sírjára
• PRŐHLE KÁROLY: A FELEMELT MUTATÖUJJ 43 egymásra, és most már ment a csónak, nem éppen egyenesen, de azért ment előre. Együttműködés! Most észlelem, hogy felemelt ujjal, akkor mondta ki gondolkodását, egyéniségét, működését átható életbölcsességét. Nem azt jelentette ez, hogy ettől egyenesen ment a csónakja, ahogyan az enyém sem. Görög—latin szakra készült. Mire készen volt, megszűnt a görög és csökkent a latin tanítás. Megtanult és tanított olaszul, mert arra volt szükség. Orosz földön mint Szaszovka község katonai sztarosztája a helyi tanárnőtől oroszul tanult: tisztelték érte, becsülték benne az embert, aki hadiállapotban is együttérez velük. Később az angol fogságot angol tanulásra használta fel. Amikor végre hazatért, akkor oroszul tanított tanárokat és tanulókat, minthogy erre volt szükség. Azután hasonló okokból áttért az angol tanításra. Ennyi hányódás után elereszthette volna az evezőt, törésre is vihette volna, de ő hű maradt élete elvéhez, és ha nem is nyílegyenes pályán,) de töretlen lélekkel ment előre: együttműködött. Ebben a szellemben szervezte a líceumi cserkészcsapatot, és volt a soproniak kedvelt öreg-cserkésze. Az együttműködés szellemében szervezte, fogadta és fogadtatta meg a voronyezsi áttörés közvetlen közelében, hogy alakulatának maradék törzsét és maradék legénységét elgyötörtén, betegen, élve vagy halva, egy szálig hazahozzák magyar földre. Rendezetten jöttek, észrevette ezt az orosz falvak népe is és őket segítette. Megosztották vele az utolsó falat krumplit: együttműködtek vele a hazatérésben. Ebben a szellemben nevelte tanítványait, miközben tanított. AJz együttműködés szellemében volt a soproni evangélikus líceum utolsó és a soproni állami Berzsenyi gimnázium első igazgatója. Így vett részt szülővárosunk és magyar népünk, egyházunk és soproni gyülekezetünk életében. Most veszem észre: külön vizeken, de együtt eveztünk tovább is. Az együttműködés szellemében próbáltam szolgálni teológiai hallgatók, munkatársak és lelkészek között, az ökumenében, egyházak között, hazai és nemzetközi konferenciákon, hívők és nem hívők dialógusában. Csendesedik a dübörgés a koporsó fedelén. Domborúra, simára lapogat- ják a zsíros, fekete, Isten-áldotta termőföldet. Beleszúrják a fakeresztet: ..Prőhle Jenő, 1909—1986.” Még egyszer olvasom a sírjára helyezett koszorúm szalagjának szövegét: „Manet caritas”. Marad a szeretet. Elhalkul az ének, elhangzik a záró ámen. Igen, Ámen! Ecce, perit corpus! Elporlad a test, porrá kell lennie: befogadja, magába öleli a drága magyar föld. Manet caritas! Gondolatban, maradandó szeretettel, mementóként emelem a sír fölé a nyári emléktöredéket, amint ő bal kezében erősen, izmosán markolja az evezőt, és visszatekint ránk, tanárosan felemeli mutatóujját, és szája körül játszadozó feddő, megértő, bölcs mosollyal mondja: Testvérek, munkatársak, emberek, magyarok! Húzzátok meg, húzzátok meg jól, de rendben, ütemesen és egymásra figyelve, hogy menjen a csónak, és ne törjön az evező, mert egyetlen értelmes, emberi lehetőségünk van: Cooperation! Együttműködés ! És újra felzúg lelkemben a „De profundis”. Most már többesszámban. Mélységből, igen nagy mélységből kiáltunk, Uram, halld meg kiáltásunk hangját. Nálad van a szabadítás, bőségesen! Szabadíts meg minket, szabadíts fel minket! Együttműködésre! Szeretetre! Gyenes, 1986. június 12.
