Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985

1985 / 1. szám - A Deák téri evangélikus fiatalok beszélgetése

MIT VÁR A MAI IFJÚSÁG AZ EGYHÁZTÓL?

77

saját lelki fejlődésünk legjobb elősegítője — erről mély tapasztalataink vannak.

— Ezek valóban szép feladatok, de úgy érzem, hogy ma nincsenek meg a laikus munkának sem szervezeti, sem képzésbeli, sem információs feltételei. A közösségek kialakulását és egymásra találását is sok minden nehezíti. A szervezeti föltételről már korábban beszéltünk, amikor a partneri viszonyról volt szó. Továbbá fontos lenne közép- és felső szintű laikus munkatársképzőkre, ahol alaposan felkészítenék a jelentkezőket feladatuk elvégzésére és csak az alkalmasság körültekintő megvizsgálása alapján küldenék ki őket feladataik ellátásra. Ezek a képzések szabadegyetem jelleggel is bírhatnának, ahova minden kötelezettség nélkül bejárhatnának az érdeklődők. Tanítani kellene itt korszerű ismereteket (szociológiát, pszichológiát, bibliaismeretet és a modern gondolkodású teológusok műveit stb.) A levelező teológiai tanfolyamaink ezeket a feladatokat nem tudják ellátni és a várakozásoknak nem tesznek eleget. Korunk sok kihívást szegez szembe velünk. Szinte nap mint nap érezzük ezt. Sok esetben még a magunk számára sem tudunk értelmünk kínzó kérdéseire keresztyéni módon válaszolni, pedig nem-hivők is fordulnak hozzánk hasonló kérdésekkel. Válaszkészségünket javítanák a jó képzési lehetőségek. Hasonlóan gondoljuk átalakítani, korszerűsíteni a lelkészképzést is. (Mindkét képzésnél fontos a jó példa!) Itt is hangsúlyozzuk, hogy vizsgálják fölül a kibocsátandó lelkészek alkalmasságát, a lelkészi pálya színvonalának, tekintélyének megőrzése végett.

— Látjuk persze, hogy egyházunk nehéz kérdés előtt áll. Legyen jól képzett, de minimális létszámú papságunk, vagy ragaszkodjunk a nagyobb, de esetenként szomorúan gyönge képességű gárdához. Itt és most nem tudjuk eldönteni ezt a kérdést, de fontosságára fel kell hívnunk a figyelmet. Bizonyosnak látszik azonban, hogy igen vitatható a „mindegy milyen, csak talárban legyen” álláspontjára helyezkedni.

— A hitbeli ismeretek tanítása már egész kisgyerekkortól problémás. Lassan már a második generáció nő fel minden rendszeres egyházi ismeret nélkül. A kisgyerekek oktatásánál is nagyobb probléma a konfirmáció leértékelődése. Sokakat minden előzetes hitbeli ismeret nélkül küldenek a rövid, és így felületes, mélységet, közösségi élményt adni nem tudó konfirmációs oktatásra. A tizenkét éves kort mindenképp túl korainak találjuk; javasoljuk, hogy válasszuk szét az első úrvacsoravétel idejét (kisiskolás kor) és a felnőtt egyháztaggá, azaz hitvalló, apostolkodást is vállaló tudatos keresztyénné válás idejét (gimnazista kor, vagy még később).

— Az egyházon belüli nevelésnek én még további fontos funkcióit látom: fölkészíteni a gyerekeket az életre, tudjanak megbirkózni a problémáikkal, tudjanak közösségben élni. Természetesen a feladatok jelentős részét a szülőknek kell elvégezniük, ugyanakkor az egyház tudna segíteni a nevelésük minden terén. Különösen fontos ez korunkban, mikor általános, hogy mindkét szülő dolgozik. A konfirmáció után is tovább kellene kísérni a hívek életét, közösséget biztosítani, fórumot adni problémáik megvitatására.

— Komoly akadálya ennek, hogy egyetlen gyenesdiási házunk csak 18 éves kor alatt és csak kis számban fogad konferenciai résztvevőket. Korosztályunk égető szükséglete, hogy valamelyik leromlott állapotú vidéki épületünkből új, felnőttek számára nyitott közösségi házat létesítsünk. Hasonlóan egy családokat fogadó házat is fenntarthatnánk. Itt elsősorban szervezési kérdéseket kell megoldani, az anyagi ráfordítás közös munkával jelentősen lecsökkenthető.