Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 1. szám - Reisinger János: M. S. mesternél a Felvidéken
70 REISINGER JÁNOS: M. S. MESTERNÉL A FELVIDÉKEN Az európai művészet számos hasonnemű alkotásán nem Krisztusé a főszerep, hanem a keresztet körülállóké. Többnyire Máriát és János apostolt szerepeltetik és egyénítik leginkább, de arcukon ritkán látszik több a szokványos emberi gyásznál, az első halálon való siránkozásnál. A Szentírás szerint ennél mérhetetlenül tragikusabb a második halál, a kárhozat, melyben emberek „olyanok lesznek, mintha nem lettek volna” (Abdiás 16). Krisztus halálának oka nem elsősorban az akkori emberek kegyetlenségében keresendő, hanem abban, hogy a bűnnel magát azonosító Istenembert a bűngyűlölő Atyának el kellett hagynia, hogy a bűn ítélete minden bűnös számára nyilvánvalóvá legyen. Krisztus halála előképe volt a kárhozatnak, ő a második halált kóstolta meg, hogy keresztjére nézve igazán megutáljuk a bűnt és megszeressük azt, aki a belőle való szabadulásnak az útját valóságban megnyitotta, aki „hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól” (1 Ján 1, 9). Ezt a festészetben ábrázolni szinte lehetetlen, mert mint mondottuk, elegendő nehézséget jelent, hogy a megváltói halált mint második halált mutassák be. Azok a kísérletek, melyek szerették volna meghaladni Mária és János apostol szinte klisészerű szomorúságát, mint például a Masaccióé Magdalai Mária szerepeltetésével, teátrálisnak hatnak. A születés témájánál egyszerűbb a helyzet. És M. S. mesternél láthatjuk, ha valaki nem csupán egy-egy szereplő karakterizálásával próbálja megújítani a hagyományos témát, hanem a Biblia alapján mélyen átgondolja a testtélétel kérdését, olyan kompozíciós elv birtokába juthat, mely egyszerű természetességgel indítja el például a pásztorokat a megváltást jelképező hegyek felől a szívükhöz intézett angyali szózat szellemében: „Mert született néktek ma a Megtartó, ki az Ür Krisztus” (Luk 2, 11). A pásztorok kiváltságos képmezőben helyezkednek el. Jobbról a stilizált oszlopcsarnok, alulról a jászol szamara és ökre határolja ezt a részt. Bár Izráel népe elutasította a Menny ajándékát, volt egy „szent maradék” (Ézs 1, 9. Róm 11,5), mely várta és örömmel fogadta Jézust: József és Mária, Simeon és Anna, a napkeleti bölcsek és a Betlehem környéki pásztorok. Lukács evangéliumának leírása szépen példázza azt a bibliai igazságot, mely a festmény három stilizált angyalának és a pásztorok kapcsolatának ábrázolásából is kivehető. Azt, hogy az őt keresőknek Isten hogyan „küldi le parancsolatát a földre, nagy hirtelen lefut az ő rendelete” (Zsolt 147, 15). Ezt az általános ígéretet ismétli meg az evangélium a hivő hegylakók esetében: „nagy hirtelenséggel jelenék az angyallal mennyei seregek sokasága” (Luk 2, 13). A festmény két pásztorán az a késlekedés nélküli eljövetel látszik, melyre az angyalsereg távozása után elhatározást tettek, „mondván egymásnak: Menjünk el mind Betlehemig, és lássuk e dolgot, amelyet az Ür megjelentett nékünk” (Luk 2, 13. 15). A Szentírás följegyzi, hogy ezek a pásztorok annyira megértették a vált- ságról szóló angyali szózatot, hogy azon nyomban el is „hirdették”, „dicsőítvén és dicsérvén Istent”. S hogy mennyire szívből jövő, határozott és gyönyörű lehetett bizonyságtételük? „Mindazok, akik hallották, elcsodálkoztak azokon, amiket e pásztorok nékik mondtak” (Luk 2, 17. 20. 18). A Krisztus születése pásztoralakjai nem ennyire evangéliumiak, a középkori kegyesség maradványai ott tükröződnek megjelenésükön. A bal oldali ájtatosan félrevont tekintetében, a jobb oldali ember alázatában M.S. mester talán a korabeli vallásosság külső formáira tett célzást. Ám ismét
