Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 1. szám - Rónay György Naplójából (1950)
66 RÓNAY GYÖRGY NAPLÓJÁBÓL zenhatodik században, vagy a középkor végén (hogy csak Luthert említsem vagy a mi Bornemisza Péterünket); ma azonban, érzésem szerint, nem olyan időszerűek, ma másnak kell előtérbe lépnie: az isteni szeretet nagy művének, a megváltásnak, az Isten iránti és a felebaráti szeretetnek; erre tart minden, erre tolja, löki, ösztökéli a Szentlélek az egyházat. Miért fordulnak szembe ezzel az oly korszerű (mert ki korszerű, ha nem a Szentlélek), oly aktuális sugallattal? A modern világban nagyon nagy hit, nagyon nagy szeretet, nagyon komoly elmélyedés kell ahhoz, hogy valakit el ne riasszon, meg ne zavarjon és föl ne háborítson, meg ne botránkoztasson a pokol, az örök kárhozat gondolata és valósága. Gondoljunk csak Péguyre (vagy régebbi példára: Szalézi Szent Ferencre és ifjúsága válságára). Először rakjuk le a hit erős alapjait, először teremtsük meg a szeretet szilárd szellemét; aztán, ha kell, beszélhetünk a pokolról. Ami pedig az ördög „elhallgatását” s ezzel szemben az ember „démoni” vonásainak hangsúlyozását illeti: azt hiszem, ez igazán nem „kriptogám he- rézis”. Véleményem szerint fontosabb hangsúlyozni a bennünk való rosszat, démonit, mint a világban szaladgáló ördögöket. Az ördögre, ne felejtsük el, sok mindent rá is lehet kenni, mondván: az ördög tehet róla, nem én. Történelmi arányokban is: íme a Sátán műve. S mit tehetünk mi, gyönge emberek, az ördög ellenében; pedig ez a világban tapasztalható ördög-műve talán a mi művünk is. Ha például mi idejében igyekszünk megvalósítani az evangélium szellemében fogant szociális reformokat, mi maradt volna az „ördögnek”? Aztán meg az emberek többsége hajlamos a szellemi valóságok tárgyiasítására, (örök, alapvető emberi igény: az inkarnálás igénye); — s nem félő-e, hogy a rosszat szerző ördögöt beleinkarnálja a neki rosszat szerzőkbe, s így aztán felebarátait ahelyett, hogy mint Krisztus kívánja, szeretné, ördögökként gyűlölni fogja, pontosan úgy, ahogyan a Sátán kívánja? Valóban „nem jó az ördögöt a falra festeni, mert megjelenik”. Végül is a maga módján nem Isten műve-e az ördög műve is? íme a mi esetünk: „ördög-szerzette” helyzetünk mennyi új szempontot, új megvilágítást, új élményt sugall nekünk vagy kényszerít ránk! Milyen teológiai elmélyülésnek, milyen „egyházatya-korszaknak” kellene itt fölvirágoznia, miután az igazságok megpróbáltattak és mindenfelől megmérettek! Hacsak meg nem történik ismét, hogy a vallást lenyeli, vagy a vallásba belebú- vik a politika, ahelyett, hogy a vallás a maga meztelen lényegében, metsző, megalkuvástalan igazságában érvényesülne.
