Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 1. szám - Paul Tillich: Egyedüllét és magány
PAUL TILLICH: EGYEDÜLLÉT ÉS MAGÁNY 5 Sokak számára az egyedüllétnek ez a formája permanens állapottá válik és nyomasztó melankólia forrása. Megszámlálhatatlanul sokan szenvednek a bennünket körülvevő világban az egyedülléttől; akinek a szeretet megnyitja a fülét, hallja sóhajukat. De vessünk egy pillantást a környezetünkben azokra is, akiket barátok, munkatársak, jószomszédok [...] vesznek körül, részük van a házasélet és a család örömeiben — megvan tehát mindenük, aminek hiányától oly sokan szenvednek. Tegyük fel a kérdést: mentesek-e vajon ezek az emberek az egyedüllét gyötrelmétől? Elfeledteti-e az egyedüllét csupasz sivárságát a nyüzsgő tömeg? Ha magunkat ebbe a csoportba sorolhatjuk, bizonyára valahogy így válaszolunk: Soha nem éreztem magam olyan egyedül, mint éppen akkor, amikor emberektől körülvéve hirtelen felismertem végső magamra hagyatottságomat. Elhallgattam és félrevonultam, hogy egyedül legyek az egyedüllétemmel. Azt kívántam, hogy belső nyomorúságom külsőleg is megnyilvánuljon. Ne becsüljük le az ilyesfajta tapasztalatokat, azt állítva, hogy némelyek egyszerűen képtelenek a közösségbe való beilleszkedésre, és hogy visszahúzódásuk nem más, mint a gyengeség megnyilvánulása, ők pedig a lelkigondozás vagy éppenséggel a pszichiátria esetei. Kétségtelen, hogy ilyen emberek is vannak szép számmal, és valóban segítségre szorulnak. De én most az erősekről beszélek, azokról, akik kiharcolták a maguk helyét a társadalomban, és mégis meg kellett tapasztalniuk a reménytelen egyedüllét félelmét. Váratlanul ránk törhet az emberi lét nyomorúságának felismerése. Ne becsüljük le az ilyenfajta tapasztalatokat arra hivatkozva, hogy sok ember úgy érzi: hiába vágyódik a többiek megértésére, nem értik meg, és ezért érzi magát egyedül a tömegben. Tagadhatatlan, hogy vannak ilyenek is, és azt is hozzá kell tennünk, hogy általános érvényű igazságra emlékeztetnek bennünket, hiszen ki az, aki igazi megértésre számíthat? Valójában még saját magunkat sem értjük igazán. A személyiség titkát nem lehet holmi ügyes jellemrajzzal megragadni. Am azok, akik állandóan félreértettnek hiszik magukat, összetévesztik a személyiség titkát olyan képzelt értékekkel, amelyek hordozójának tekintik magukat, és amelyek elismerését rá akarják kényszeríteni másokra. Ha ez az elismerés elmarad, hatalmába keríti őket az egyedüllét érzése és visszahúzódnak. Nekik is segítségre van szükségük. Vannak ismét mások, akik igazi, nagy értékekkel rendelkeznek, olyanokkal, amelyek utat találnak másokhoz. Ezeknek az embereknek megértésben és elismerésben van részük, mégsem ismeretlen számukra a végső egyedüllét lesújtó élménye. Olyan pillanatok ezek, amikor megnyílik alattuk a hétköznapok biztos talaja, és belemerülnek az emberi nyomorúság mélységébe. Sokan azért érzik magukat egyedül, mert szeretni akarnak és viszontsze- retetre vágynak, de érzelmeik visszautasításba ütköznek. Ezt a fajta egyedüllétet gyakran saját magának köszönheti az, akinek része van benne, mert jogként követel valamit, amit csák ajándékképpen kaphat meg. Ezek az emberek önként választják az egyedüllétet, keserűséggel és ellenséges érzelmekkel bosszulva meg a visszautasítást, valójában pedig örömüket lelik abban, hogy sirathatják magukra hagyottságukat. Sokan vannak ilyenek, és nagyban hozzájárulnak a neurotikus jellegű egyedüllét terjedéséhez napjainkban. Ök azok, akik elsősorban szorulnak segítségre, mert könnyen válhatnak démoni erők prédájává, és az önként vállalt száműzetésből már nem találják meg a visszavezető utat. Meg lehet azonban élni az érzelmek visszautasítását őszintébb módon is. Van, aki nem követel, csak remél és vágyódik a másik után, ám csalódás
