Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 1. szám - Paul Tillich: Egyedüllét és magány
PAUL TILLICH: EGYEDÜLLÉT ÉS MAGÁNY <5 éri. Az érzelmi közösség megszakad, vagy el sem jut a beteljesülésig. Ez az egyedüllét minden köteléket elvág, ami bennünket a világhoz fűz. Valóban reménytelenül egyedül maradunk, és sem mások szeretete, sem a saját érzelmeink ereje nem képes arra, hogy bennünket ettől a tehertől megszabadítson. Az, aki keserűség nélkül viseli el az érzelmi csalódás okozta egyedüllét fájdalmát, alapjaiban ismerte meg az emberi nyomorúságot, de átélte annak kreatív voltát is. Végül két olyan formája van az egyedüllétnek, amelyre nincs megoldás és amely elől nem lehet elmenekülni: a bűntudat és a halál egyedülléte. Senki nem szabadít meg bennünket attól, amit igazi énünk ellen elkövettünk. Rejtett és nyilvánvaló bűneinket egyaránt a magunkéinak érezzük, csak a miénknek. Nem háríthatjuk át senki másra a felelősséget azért, amit mi követtünk el. Nem menekülhetünk a bűneinktől, és ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, nem is takargathatjuk őket. Egyedül vagyunk velük. Olyan formája ez az egyedüllétnek, amely minden más formáját áthatja, amíg végül magunkra hagyottságunkat ítéletnek érezzük. Nem feledkezhetünk meg arról a végső magunkra hagyottságról sem, amikor meg kell halnunk. Egyedül maradunk, ha közeledni érezzük halálunkat. Semmiféle meghitt emberi kapcsolat, senkinek a közelsége nem feledteti el annak valóságát, hogy nekünk kell meghalnunk, méghozzá egyedül. Halálunk óráján el vagyunk szakítva az egész univerzumtól és mindentől, ami benne van. Meg vagyunk fosztva mindenkitől és mindentől, ami eddig elfeledtette velünk magunkra hagyatottságunkat. Ki tudja elviselni ezt az egyedüllétet? III. Az egyedüllétet csak az győzheti le, aki el tudja viselni a magányt. Természetes igény él bennünk a magány iránt, mert emberek vagyunk. Egyedül akarjuk megélni saját magunkat, nem gyötrődve és rettegésben, hanem örömmel és bátran. Sokféle módon lehet a magányt keresni és megélni, és mindezek az utak és módok „vallásosnak” nevezhetők, ha igaz, amit egy filozófus mondott: „vallás az, ami az ember magányosságát kitölti”. Egyike ezeknek a lehetőségeknek a természet csendje iránti vonzódás. Beszélhetünk a fákhoz, a felhőkhöz és a tenger hullámaihoz, anélkül, hogy egy hangot kiadnánk. Szavak nélkül érkezik a válasz a levelek zizegéséből, a felhők játékából és a tenger mormolásából. De ez a magány csak rövid ideig lehet a miénk. Mert a természet hangjai nem válaszolhatják meg végül is a mi kérdéseinket. A természet csendjében keresett magány ezért könnyen válhat egyedüllétté, és így visszatérünk az emberi világba. Megtalálhatjuk a magányt versek olvasása, zenehallgatás közben, amikor képzőművészeti alkotásokat szemlélünk, vagy ha a gondolkodók világában keressük. Egyedül vagyunk talán a tömegben, de nem vagyunk magunkra hagyatva. A magány óv és védelmez bennünket, anélkül, hogy elszigetelne. Ám az élet visszaszólít a hétköznapok elkerülhetetlen követelményei közé és az üres fecsegés világába. Visszahív az egyedüllétbe úgy, hogy megoldást ígér az egyedüllétre. Kétségtelen, hogy amit most mondottunk, nemcsak általában jellemző az ember helyzetére, hanem külön hangsúllyal vonatkoztik korunkra. Manapság — sokkal inkább, mint a megelőző korszakokban — az ember annyira
