Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 1. szám - Paul Tillich: Egyedüllét és magány
4 PAUL TILLICH: EGYEDÜLLÉT ÉS MAGÁNY asszony megalkotása nem oldotta meg azt a helyzetet, amit Isten úgy jellemez, hogy nem jó az embernek. Továbbra is egyedül marad. Az asszony megalkotása, bár segítőtársat adott Ádámnak, csupán azt eredményezi, hogy egy emberi lény helyett kettő van immár egyedül, és utódaiknak is osztozniuk kell ebben a sorsban, az egyedüllétben. Meg kell mégis kérdeznünk: valóban ez a helyzet? Az, amit Isten véghezvitt, nem jobb-e ennél? Nem oldja fel az egyedüllétet a nemek egymásra találása? Csakugyan, a szerelem és az egyesülés óráiban így van. A szerelem ejttázisában saját énünk feloldódik a másik énjében, úgy tűnik, többé semmi sem választ el bennünket egymástól. Ám mihelyt elszállt a pillanat, még súlyosabban nehezedik ránk az idegenség tudata, mint azelőtt. Túlságosan sokat adtunk magunkból, és most vissza akarjuk venni. Az a kívánság, hogy egyedüllétünket megvédjük, a szégyenérzésben nyilvánul meg. Szégyelljük azt, hogy testünk és lelkünk intim szférájából túl sok került felszínre. Megpróbáljuk elfedni mezítelenségünket, mint Ádám és Éva tette, amikor tudatossá vált bennük a lét. Ilyen módon férfi és nő egyedül marad még a leg- meghittebb egyesülés perceiben is. A másik lelkének legbensőbb zuga megközelíthetetlen marad számára. És ha ez nem így lenne, nem lehetnénk egymás segítőtársai, hiányoznék az, ami az emberi kapcsolat lényegét alkotja. Ez a magyarázata annak, hogy még maga Isten sem tud megszabadítani bennünket az egyedülléttől: az ember nagysága éppen ebben a magáraha- gyatottságban rejlik. Ha elzárkózik a környező világtól, képes arra, hogy kívülről szemlélje azt. Csak ez a kívülről való szemlélődés teszi lehetővé, hogy megismerje, szeresse és átalakítsa. Amikor Isten a Föld urának alkotta meg az embert, el kellett választania a többi teremtménytől, az egyedüllétet juttatva neki osztályrészül. Ezért képes az ember arra, hogy hallgasson Isten és a másik ember szavára. Tud kérdezni, válaszolni és döntéseket hozni. Megadatott neki a jó és a rossz közötti választás szabadsága. Csak az igazán szabad, aki a lelke legmélyén megközelíthetetlen. Csak az lehet igazán ember, aki egyedül van. Ez az, ami az embert naggyá teszi, és ugyanakkor ez emberségünk terhe is. II. A nyelv bölcsen érzékeli az ember magárahagyatottságának két oldalát. Megalkotta azt a szót, hogy „egyedüllét”, ami az elhagyatottság gyötrelmét fejezi ki; a „magány” pedig egyedüllétünk méltóságát hangsúlyozza. A mindennapi életben nem mindig teszünk különbséget a két szó között, pedig ha szóhasználatunk következetesebb lenne, jobban megértenénk önmagunkat. A huszonötödik zsoltárban ezt olvassuk: „Tekints reám és könyörülj rajtam, mert elhagyatott vagyok és szegény”. A zsoltáríró érzi az egyedüllét gyötrelmét. Nem tudjuk, miért érezte magát árvának, de tudjuk, hogy milyen sokféle módon lehet egyedül lenni. Mindannyian megismertük már az egyedüllét néhány arcát. A legtöbb ember olyankor szenved az egyedülléttől, amikor az elválás vagy a halál megfosztja azoktól, akik elfeledtették vele, hogy egyedül van. Nemcsak a hozzánk legközelebb állókra gondolok itt, hanem mindazokra, akik az együvé tartozás érzésének bármely formájával ajándékoznak meg bennünket: munkatársakra, akikkel együtt dolgoztunk, olyan emberekre, akikkel társadalmi érintkezésünk volt, vagy akikkel lelki kapcsolatot éreztünk.
