Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 1. szám - Paul Tillich: Egyedüllét és magány
PAUL TILLICH Egyedüllét és magány* „És miután elbocsátotta a sokaságot, felment a hegyre magánosán imádkozni. Mikor pedig beesteledett, egyedül volt ott.” (Máté 14,23) I. „Egyedül volt.” így vagyunk mi is. Az ember egyedül van, mivel ember. Valahogyan minden teremtmény egyedül van. Minden csillag is a végtelen űr sötétjében, fenséges elszigeteltségben száguld. Minden fa a saját törvényeit követve növekszik, hogy páratlan lehetőségeit betöltse. Az állatok is testük korlátái között élnek, küzdenek és pusztulnak el, egyedül. Hímek és nőstények csoportba verődve és falkában élnek, némelyikük nyájban, de mindnyájan mégis egyedül. Élőlénynek lenni azt jelenti, hogy testben vannak, és a test elkülönít a többi testtől. Elkülönítve lenni pedig azt jelenti, egyedül lenni. Ez igaz minden teremtményre, de minden más teremtménynél igazabb az emberre. Hiszen az ember nem csupán egyedül van, hanem tud is arról, hogy egyedül van. Egyedüllétének tudatában kérdez egyedülléte felől. Megkérdezi, miért is van egyedül, és hogyan tudná legyőzni egyedüllétét, hiszen képtelen elviselni ezt az egyedüllétet, de nem is tud szabadulni tőle. Sorsa, végzete, hogy egyedül van, és az, hogy ennek tudatában legyen. Még Isten maga sem tudja elvenni tőle ezt a sorsát. Az édenkerti történetben olvassuk: „...ezt mondta az Űristen: Nem jó az embernek egyedül lennie”. És megalkotta Ádám testéből az asszonyt. A bibliai szerző itt egy régi mítosz segítségével szemlélteti, hogy eredetileg nem volt testileg elkülönítve férfi és nő; kezdetben egyek voltak. Most újra arra vágynak, hogy eggyé legyenek. Mégis, bár felismerik egymásban saját testüket és vérüket, mindkettő egyedül marad. Egymásra nézve, egymás után vágyakozva a másik idegenségét kell látniuk. A bibliai történetben Isten maga az, aki figyelmezteti őket erre, amikor külön-külön szólítja meg őket, amikor mindkettőjüket külön vonja felelősségre a saját bűnéért, amikor mentegetődzésüket és kölcsönös vádaskodásaikat hallgatja, amikor külön kell magukra venniük a paradicsomból való kiűzetés átkát, amikor hagyja, hogy mezítelenségük miatt szégyelljék magukat. Mindketten egyedül vannak. Az * Tillichnek ez a prédikációja — melyet meditációul közlünk, mint előző számainkban a Luthertől való részleteket ezen a helyen — egyetemi hallgatóknak hangzott el az 1955—1963 közötti időben. (The Eternal Now c. kötetéből, London 1983). Olvasása közben végig szem előtt kell tartanunk, hogy az „egyedüllét” és a „magány” szavakat világos tartalmi megkülönböztetéssel használja. Az előzőt a sorsszerű és fájó magányosság, magunkra hagyatottság negatív értelmében, az utóbbit a magunk választotta, meghitt, tartalmas, felemelő, termékeny magunk- banlét jelentésében. Tillich-hel különben az 1980/2. számunkban foglalkoztunk részletesebben. (Szerkesztő)
