Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 1. szám - Lendvai L. Ferenc: A keresztény–marxista párbeszéd elvi alapjairól
LENDVAI L. FERENC A keresztény—marxista párbeszéd elvi alapjairól Napjainkban, amikor keresztények és marxisták párbeszéde már szép kezdeti sikereket mutat, bizonyára sokan teszik föl maguknak a kérdést: vajon miért nem lehetett ez már korábban is így s vajon hogyan alakul majd a jövőben? Másképpen fogalmazva: vajon a dialógus a mostanra kialakult és jelenleg fönnálló viszonyok fontos — szükséges és hasznos — következménye-e, avagy mélyebb elvi és történelmi alapjai és távlatai is vannak? A magam részéről e második lehetőség mellett kísérlek meg a továbbiakban érveket fölhozni. 1. Annak elismerése mellett, hogy különböző nemes társadalmi célok érdekében (mint elsősorban a békemozgalom vagy újabban a szociális gondozás) lehetséges az együttműködés hívők és nem-hivők között, általában azt szokás mondani, hogy teizmus és ateizmus, illetőleg vallásos és tudományos világnézet kibékíthetetlen ellentétben vannak egymással, e kérdéseket a párbeszéd során tehát ne bolygassuk, mert az csak zavarokat okozhat. Ha ily módon a duplex veritas álláspontjára helyezkedünk, az ugyan sem teológiailag, sem filozófiailag nem túl csábító lehetőség, de még mindig a jobbik eset ahhoz képest, ha — szilárdan meg lévén győződve saját igazságunk abszolút voltáról — magunkban szép csöndben megmosolyogjuk dialógus-partnerünket. Ügy vélem azonban, találhatunk jobb megoldást. A teizmus úgymond Isten létének föltételezését jelenti, az ateizmus pedig ennek tagadását, s a kettő között így látszólag kibékíthetetlen ellentét feszül. A valóság azonban az, hogy ez az ellentét mind a teizmusnak, mind pedig az ateizmusnak csupán történelmileg túlhaladott, illetőleg primitív formáira igaz. Lássuk először az utóbbit. Az ateizmusnak egy történelmileg sajátos, antiklerikális és aufklérista változata az, amely elsősorban Isten létének tagadását jelenti. Az újabb korban mindenekelőtt a fölvilágosodás filozófusai (közülük is leginkább Holbach) voltak azok, akik Isten létének föltételezését, illetve a vallást nemcsak hogy nem hasznos, de egyenesen káros föltevésnek tartották, s megkísérelték az embereket fölszabadítani a „vallásos téveszmék” uralma alól. Ennek a fölfogásnak — melynek az adott történelmi szituációban persze, mint azt bizonyára keresztény oldalról is el fogják ismerni, megvoltak a maga nagyon is érthető társadalmi és ismeretfilozófiai indítékai — valóban mindenekelőtt tagadó, negatív vonásai állnak előtérben. A német klasszikus filozófián belül azonban már nemcsak az idealista Kant vagy Hegel, hanem a materialista Feuerbach sem (vagy nem egyszerűen) „tagadni”, hanem meg-
