Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 1. szám - Lendvai L. Ferenc: A keresztény–marxista párbeszéd elvi alapjairól
LENDVAI L. FERENC: A DIALÓGUS ELVI ALAPJAIRÓL 51 érteni és valamilyen — esetleg „megszüntetett” — formában megtartani igyekezett a vallást. Igaz, mivel Feuerbach nem tudott teljesen elszakadni a hagyományos metafizikai materializmus alapjaitól, az ő „antropológiai”, az embert pozitív módon középpontba állító materializmusának is megvoltak a negativisztikus, tagadó vonásai. Mégis, aligha véletlen, hogy ebben a feuerbachi tagadásban ill. azon túl Karl Barth a vallás pozitív megújulásának lehetőségeit vélte fölfedezni. Már Feuerbachnál az ugyanis a dolog lényege, mint később Marxnál is, hogy nem az Istenre kell „nemet”, hanem az Emberre kell „igent” mondani. A marxizmus tehát nem „tagadja”, jóllehet valóban nem ismeri el Isten létezését. A kettő nem ugyanaz. A marxizmus tudományos társadalomelmélet kíván lenni, s ebbe beletartozik egy tudományos megalapozottságú elmélet az emberről. A tudományos jelleget azáltal törekszik elérni, hogy szigorúan a tudományok által szolgáltatott adatokból indul ki, ezekből vonja, le következtetéseit. Minthogy pedig a tudományok által szolgáltatott adatokban semmi sem utal arra, hogy az anyagi világon kívül illetőleg azon túl még egy „más” világ is létezne, ezért a marxizmus ezt a lehetőséget nem veszi föl előföltevései közé. Nem tételez föl tehát valamiféle metafizikai transzcendenciát. Csakhogy — és itt rátérhetünk a másik oldal vizsgálatára — nem tételez föl ilyesfajta, hagyományos metafizikai transzcendenciát, ilyenféle „másvilágot” a korszerű, lényegében úgyszintén a német klasszikus filozófiából kiinduló vallásos gondolkodás sem! A vallás ugyan nyilvánvalóan nem vezethető le a tudományokból (amiként persze közvetlenül a filozófia, különösen annak központi magva, az etika sem), ami azonban nem jelenti azt, hogy, ha túl is megy rajta, föltétlenül ellentmondásban kell lennie vele. (A marxizmus a filozófiát, ezen belül a filozófiai antropológiát és etikát a tudomány önkritikájaként fogja föl és alapozza meg.) A hagyományos mitologikus-vallásos világképet — Bultmann kifejezésével szólva — demitolo- gizáló, korszerű vallásos fölfogás összhangba hozhatja magát a tudományos világképpel. A XX. században végül is merő anakronizmusnak tekinthetjük az egyik oldalon az olyan „istenbizonyítékokat”, melyek — kö- zépkorias—tomista módon — a tudomány megoldatlan problémáiból próbálnak egészen más jellegű „léttartományokra” következtetni; s a másikon az olyan „cáfolatokat”, melyek negatív formában teszik ezt, kiindulva olyasmikből, hogy az űrhajók úgymond sehol sem találják a mennyek országát... Ha tehát Kant szavait variálva azt kérdezzük: „Dialógus létezik — hogyan lehetséges?”; a válasz erre kétségtelenül az lesz, hogy dialógus azok között lehetséges, akiknek álláspontja különböző ugyan, de akik mégis közös nyelvet beszélnek: a tudományt ilyen vagy amolyan módon figyelembe vevő, korszerű ideológia (teológia vagy filozófa) dialektikus nyelvét. 2. Az előbbiek alapján most kijelenthetjük: mind a kereszténység, mind a marxizmus lényege azokban a célokban ragadható meg leginkább, melyeket maguk (és az emberek) elé kitűztek. Marx úgy vélekedett, hogy a vallás az emberi lényeg „fantasztikus megvalósulása”, mivelhogy az emberi lényegnek nincsen igazi valósága. Ezt a marxi tételt elég sokan ismerik (sajnos közel sem olyan sokan, mint azt a másikat, melyet oly gyakran ki is forgatnak, hogy ti. a vallás a nép „ópiuma”), értelme azonban csak akkor lesz világos számunkra, ha figyelembe vesszük, mit is értett Marx az ember „lényegén”. Rövidre fogva, valami olyasmit, hogy az ember lényege egy sajátos, társadalmi létezésmód (mint már Arisztotelésznél is: az ember zóon Politikern); az ember „nembeli lény” (Gattungswesen), mivel önmagát az
