Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 2. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 93 Illyés Gyula emlékkönyv (Válogatta, szerkesztette Illyés Gyuláné) Budapest 1984. Szépirodalmi Századunk nagy magyar költőjének emberi, írói érdeklődését nyomon követheti minden olvasó a múlt év karácsonyán megjelent kötetben. Anyagát felesége, Illyésné Kozmutza Flóra állította össze. Közel kétszáz kortárs soraiból, a számos visszaemlékezésből, baráti levélből, kritikából, hozzá vagy róla írt versekből bontakozik ki nagyszerű portréja. Az első, minden költőre érvényes küzdelem vállalását így írja körül a „Naplójegyzetek” egyikében, melyek szintén e könyvben láttak először napvilágot: „Minden író sárkánnyal küzd egy elrablott szűzért, az igazmondásért”. Már gyermekkorában birtokba vette a maga alapigazságait. A nagyszülők „vallásháborúját” szemlélve korán levonta azt az evangéliumi tanulságot: „Az ellenfelék is megszerethetik egymást”. Másik alapigazsága a mindenkori elnyomottak ügye. Értük emelte fel először tollát is. „Röpüljetek szavak, kiáltsatok ti emlékek, / zúdulj föl nép, sustorogj szét, / a te nevedben beszélek.” Erről a versről így ír Babits Mihály: „...maga a költemény is kiröpül a líra tiszta magasságába”. A fiatal költő megvívta a művészi kifejezésért folytatott harcot is. Sikerei ellenére haláláig megőrizte szent elégedetlenségét. Fiatalon fordítja le és jelenteti meg magyar nyelven francia költő barátai: Cocteau, Eluard, Tzara modern verseit. Mint sok más jelentős elődjét, őt is gazdagon megajándékozta az örökös szellemi pezsgésben forrongó Párizs. Megduplázott szellemi kincseivel a legkisemmizettebb magyar szegénység felé fordult. Hamarosan megírta a „Puszták népé”-t. Hatása túlcsapott az irodalom határain is. Illyés a közélet harcterére került, nagy elődjéhez, az általa hitelesen ábrázolt Petőfihez hasonlóan. Évtizedeken át vívta itt többfrontos harcát a jogfosztottakért, amint a dokumentumok hűen ábrázolják. Közben elkészülnek drámái, vers- és prózakötetei. A hatvanas évek szélcsöndjében új harcba indul. Nyelvi elszigeteltségünk miatt hamupipőke-sorsba szorult irodalmunkat kifuttatja a világirodalom mélyvizeire. Megjelent a magyar irodalom java egy francia nyelvű antológiában. Az ő kötetei is csakhamar világot látnak több nyelven. Már csak egy nehéz harc van hátra. Az öregedés, elmúlás fenyegető rémeivel kell megbirkóznia, melyek ellen varázsfegyvert használ: azt a szellemi erőt, amit vigaszul, a fölülkerekedés könnyebbítésére talált föl az emberi kultúra (Charon ladikján). Talán támasza lehetett a tapogatózó hit is. Még a harmincas években írja róla Halász Gábor: „Ebben az elragadtatva is könyörtelenül tisztán látó lélekben egy eddig ismeretlen érzés is kezd sarjad- zani: a vallásosságé.” Megfigyelését ezekkel az Illyés-sorokkal illusztrálja: „Egy alkonyon csak szívedben terem / s célhoz vezet, mint rég a szerelem”. Ez a költői sejtelem, e halk hegedűhang az 1983. január 30-án írt versében erősödik föl: „Alakul külön-külön értelem / így mondhatom pontosan: tagjaimban. / Itt is, ott is: fáj. Ott ahol kinyíltam / Költözködik belém egy Végtelen. / Egy Isten? Azt érzem csak: itt van / Egy új őrző, hogy gondoljon velem. / Mert holtomban sem leszek csak tetem.” id. Fasang Árpádné
