Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 2. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 89 kai szoros összefüggésben vizsgálja; a nagymértékű belső vándorlás, mobilitás következtében sok olyan fiatal került össze, akik erősen eltérő mintákat, modelleket, beidegződéseket hoztak hazulról; a lakáshiányból eredően sokan laknak együtt szülőkkel, gyakorta szűk helyen, megannyi sajátos, konfliktus-termő helyzet. (A szülőknél lakás különösen fiatal házaspároknak veszélyes, ebben a közösségben ugyanis az új család nem tud kialakulni, önállósulni, az egyik házastársat pedig szinte „kettévágják”, mert vitás esetben mindkét fél a maga pártján szeretné látni. Később azonban, a már kialakult, új család idősebb szülőkkel, tágas lakótérben konfliktusmentesen élhet.) E kötet nyomán értjük meg az emberi létezés olykor meglepő jelenségeit, azt is például, hogy némely házaspárok örökös vitáik ellenére is elszakíthatatlanok, míg másoknál a ritka és zajtalan összeütközés is töréshez vezet, mert a konfliktusok is annyifélék, akár az emberek, akik között kirobbannak. Kevésbé tudományos jellegűek, inkább az irodalmi riport műfajába sorolhatók Miskolczi Miklós szociológiai indíttatású kötetei. (Színlelni boldog szeretőt, Hazudni boldog hitvest, Magvető 1984. és 1985.) A hazugság példatárainak is nevezhetnénk őket, mert szereplőik folyton becsapják, rászedik egymást és önmagukat, hazudnak és lódítanak, miközben kétségbeejtő magányosan bolyonganak a promiszkuitás útvesztőiben. Valamiképp rosszul érzik magukat az életben, minden egyéb csalódásuk, hiányérzetük kárpótlását a szerelemben keresik, amely azonban múlandó, és korántsem olyan teherbíró, semhogy elhordozhatná e várakozás súlyát. Sem a partnerek, sem a házastársak váltogatása nem adhatja meg azt az örökös mámort, amely állandóan feledteti az élet gondjait, és végső soron, lényegét tekintve nem sokban különbözik az alkohol vagy más narkotikumok bódító hatásától. Miskolczi látleleteinek pesszimizmusát némiképp enyhíti, hogy csak egy adott réteg, a mai 30—40 közötti értelmiségiek szolgáltatják mintavételének, vizsgálódásának terepét. A felvázolt kép tehát nem általános érvényű (bár a veszély nem csekély: az értelmiség életstílusának mindig is volt, és van húzóereje; példáját akkor is sokan követik, ha ez a példa rossz). Mint az idézetek bizonyítják, Miskolczi is alaposan áttanulmányozta a téma szakirodalmát, onnan vette át a tipologizálást (vitális, totális, devitalizált, passzív házasságtípusokról), és ő is, akárcsak Cseh-Szom- bathy, említi, hogy a konfliktusokhoz szokott házasság jobb, mint a „devitalizált”, vagyis közömbös, unalomba fúló. A hazai tények ábrázolásán túl, az okokat akkor érzi meg, amikor leszögezi: a lemondás, áldozatvállalás, ön- feláldozás „idejétmúlt” fogalmak lettek. Aligha annyira, amennyire ő véli (mint ahogy a vallásos hit és a hívő életvitel sem szorult annyira háttérbe, ahogy ő gondolja), noha számokkal nem szolgálhat e téren. Azt viszont jól látja, hogy ha meggyengül a másokért áldozatot hozni képes, önzetlen szeretet, akkor az ember minden rossz tulajdonsága elszabadul, és ezzel együtt a pokol is. Miskolczi azt is helyesen érzékeli, hogy a monogámiát tagadó, de se házasságban, se anélkül élni nem tudó emberek voltaképpen az emberi viszonylatok megromlásától szenvednek, mely viszonylatoknak csak egyik válfaja a szerelem és a házasság. „Vaga za kucu” c. riportja édesanyja megrendítő haldoklásáról szól, megmutatva, milyen leküzdhetetlennek látszó nehézségekkel kerülnek szembe a középkorú gyermekek, ha idős, beteg szüleik megfelelő ápolását, ellátását szeretnék megszervezni. Nemcsak az ápolásra vállalkozó „munkaerő” hiánycikk, de hová lettek a beteglátogató rokonok, barátok, ismerősök? Az emberi kapcsolatok kihűlése az élet minden síkján megmutatkozik. Rideggé vált az élet, és ezt a ridegséget a modern élet körülményei kétségkívül elősegítik, ám tudatos törekvéssel lehet és kell a körülmények ellen küzdeni, és az is kétségtelen, hogy ez sokaknak sikerül is. Mi kívántatik hozzá? Az „elkoptatott”, „idejétmúlt”, „avult” erények őrzése (áldozatvállalás, lemondás), és annak elfogadása, hogy a házasság nem az örökké tartó szerelem
