Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 2. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 87 mintha titokzatos jelentést nyerne egy magasabb, univerzális összefüggésrendszerben. „Igen ..amit mi a felbomlás képzetének körébe utalunk, nagyon is meglehet, hogy valójában egy áttekintésünket meghaladó bonyolultabb kategória, bonyolultabb rend világába tartozik.” így tanakodnak a kisváros lakói egy különös, szinte művészi érzékkel megrendezettnek föltűnő haláleset kapcsán. Ezt a „bonyolultabb rendet” sejteti a mű szinte minden lapján ott lélegző természet, amely megfejthetetlen, de pontosan érzékelhető kapcsolatban áll a tárgyak és az emberek világával. Miközben az emberi sorsok merev megoldatlansággal merednek ki az időből, a világban minden szelíden és megnyugtatóan él. Az írnok kilencvenéves édesapja, családjától már lélekben elszakadva, öreges hóbortba! hallgatja a rádió külföldi vízállásjelentéseit, s közben érzékeli, hogy egész Európa „nedvesen és összefüggően lélegzik". Míg az írnok és felesége fedőszövegekkel takargatják egymás elől, ami a lelkűket nyomja, hallják, „hogy a kerítés mellett vakondok dolgozik” — munkája neszeivel ellenpontozva beszélgetésüket. S ugyanilyen fölényesen nyugodt, önálló, s az emberekét mégis kiegészítő és értelmező életet élnek a mesterséges tárgyak is: az ódon Lipovszky-vendéglő falai, a csömögés hordók, cégtáblák, ruhadarabok, haszontalan limlomok. A szerző legnagyobb, igazi mesterre valló erénye ebben a könyvben az, ahogyan a különböző létezés-szinteket egybefogja anélkül, hogy bármilyen külső logikát erőltetne az eseményekre vagy a tárgyi összefüggésekre. Az említett univerzális összefüggésrendszer nem prekoncepció; érzékileg mutatja meg önmagát, didaxis vagy erőltetett szim- bolikusság nélkül. Mészöly nem esik sem a -túlmagyarázás, sem a titokzatos- kodó homályosság hibájába: világos, tisztán motivált eseménysort kapcsol össze egy panteisztikus létezésvízióval. Az egyéni sorsok rajza és a természeti látomás közé szervesen illeszkedik a helyi kisvilág történelmének szála, az anekdotikus „magyar mitológia”; legszebben az 1849 októberét idéző elégi- kus sorokban. így lesz teljessé a „létezés-epika” világábrázolása — egyetlen kis magyar település intenzív erejű képében. Mészöly szintetikus írásmódja szinte előzménytelen a magyar irodalomban. Ha művészetének előképét keresem, egyetlen — nyomasztóan nagy — előd jut eszembe: a Vonzások és választások Goethéje. S furcsa módon mégis jellegzetesen magyar próza ez, nemcsak a miliő okán, hanem azáltal is, amint a szerző Mikszáth és Krúdy örökségét, az anekdotikus magyar próza hagyományát beépíti könyvébe. Krúdyt idézi plasztikus, mégis költői szépségű stílusa is, kivált a látomásszerű jelenetekben és a természeti képekben; s arra is képes, hogy egy-két poétikusan sűrített mondattal alakokat állítson elénk és jellemezzen: „Mária összehasonlíthatatlanul szebb volt, mint a húga, önmagáért valóan szép, virágszép vagy kristályszép ... — hazajött, elment, megint leült közéjük, elvitt és visszahozott magával valamilyen állandó sugárzást, mely azonnal kihűlt, mihelyt megpróbált valaki fölmelegedni tőle.” így lép föl a történetben az írnok sérült lelkű, magányos sógornője. A Megbocsátás tartalmi és formai érettségével, a megírás különleges műgondjával magasan kiemelkedik irodalmunk átlagterméséből. Joggal mondhatjuk, hogy megjelenése a magyar kultúra eseménye. Bizonyára méltó „előfutára” annak a közeljövőben megjelenő gyűjteményes kötetnek, amely a pályája delelőjére érkezett író legújabb munkáinak ciklusát foglalja magába. (Szép- irodalmi, 1984.) Rakovszky István
