Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 2. szám - Nyíri Tamás: Kortárs teológusok: Karl Rahner
NYÍRI TAMÁS: KARL RAHNER 35 őt az egyház mint a hagyományok őrzőjét és átmentőjét a következő évezredre. Rahner hiánya érződik annak a termékeny redukciónak az elmaradásában is, amellyel ledöntötte az egyes teológiai diszciplínák között szokásos korlátokat és palánkokat, rámutatva a megszokott teológiai munkamegosztás elégtelenségeire. Az egyik teológiai taint nem a másikra vezette vissza, hanem — nem korlátozó és leszűkítő, hanem bővítő és kiteljesítő redukcióval — a tant az életre, az emberi élet legmélyebb titkára, akit csak habozva nevezett Istennek. Hogyne hiányolnánk ezt a termékenyítő és teremtő reduktív erőt, ha egyszer a teológia logosza, értelme nemcsak tudásforma, hanem kiváltképpen életforma és életmód? Nem volt mindennapi jelenség, hogy Rahner, éppen ő, belekerült a Herder- Bücherei „milliomosainak klubjába” (egymilliót meghaladó példányszámban keltek el már életében a sorozatban megjelent kötetei), ami nyilvánvalóan igazolta, hogy nem csak teológusoknak művelte a teológiát, hanem azoknak a millióknak, akik egyre tanácstalanabból és védtelenebbül vannak kiszolgáltatva az isteni titkától (kifosztott újkorunk alkonyának. Nemcsak csodáljuk őt azért, hogy millióknak nyújtott eligazítást, hanem egyre fájóbban hiányolják az újabb milliók, akiknek nem ad többé tanácsot, a kétségbeesették, akiknek nem fogja eloszlatni kétségbeesését, a keresők, akiknek nem mutat többé utat és mindazok, akiket már; ezután nem vezet be a hétköznapi élettapasztalatunk mélyén tapasztalható Isten titkába. Hiányolni fogjuk tekintélyét. Ez a hiteles tekintély vonzotta hozzá a legkülönfélébb embereket: hívőket és nem-hívőket, fiatalokat és öregeket, a tekintély hivatalos képviselőit és az ezektől eltávolodottakat. Ez a tekintély nem mérhetetlen tudásából táplálkozott, nem érvelésének meggyőző erejéből, nem lenyűgöző mérvű műveltségéből (habozás nélkül, nyomdakészen fordított még nyolcvanéves korában is egy meglehetősen nehéz, matematikai analógiákkal tarkított Leibniz-szöveget). Valami másból. Olyan „nagy” teológus volt, aki mellett mindenki megérezhette, hogy egyetlen teológus sem lehet elég „nagy” a tárgyához. Nem viselkedett teológiai mestergondolkodóként vagy virtuózként, hanem árasztotta magából, sugallta mindenkinek, hogy Isten nem az a legfőbb létező, akinél nagyobbat nem lehet elgondolni, hanem az a Titok, aki nagyobb mindennél, amit az emberi értelem el tud gondolni. Végül, és ez a legfájdalmasabb, hiányolni fogjuk tekintetét: gyermekien tiszta arcát, amiin kiült mindig, amiről beszélt. Erre az arcra rá volt írva egész élete, fájdalmai, kiábrándulásai és kínlódásai. Ez az arc elárulta, hogy teológiai tudása, hosszú életének szomorú tapasztalatai sem tudták színtelen, „kiegyensúlyozott” emberré tenni. A tekintetében fellángoló harci kedv egyik pillanatról a másikra váltott át gyöngéd odaadássá egyháza, mindenekelőtt azonban Isten iránt. Amit soha nem lehetett hallani tőle, a legbizalmasabb körben, a legbizalmasabb órában sem, valószínűleg azért mert nem is volt szóba foglalható, leolvasható volt arcáról. Szemében látni lehetett gyermekien tiszta és felvilágosult naivitását, érzékenységét, hontalanságát. És só- várgó vágyódását Istenre. Kivált idősebb korában már nem egeket ostromló, de még mindig szenvedélyes, nem pufók optimista, hanem inkább a gond ólomsúlyával reá nehezedő, egy egészen egyszerű keresztény ember vágyát Istenre. Hogyne nélkülöznénk, hogyne hiányolnánk ezt az arcot, amíg csak élünk?
