Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985

1985 / 2. szám - Nyíri Tamás: Kortárs teológusok: Karl Rahner

32

NYÍRI TAMÁS: KARL RAHNER

Ottaviani bíboros vezetése alatt — kijelentette, hogy csak akkor írhatok tovább, ha alávetem magamat egy rendkívüli, előzetes római cenzúrának, akkor azt mondtam: ,Hát akkor nem írok többet — nem igaz? —, és ezzel megszűnik az egész probléma.’ Ebből az egészből aztán, nem lett semmi, mert jött a zsinat, és a római eljárásmód szerint hallgatólagosan megfeledkeznek az ilyen előírásokról.

Személy szerint pompás fickó volt Ottaviani. Árvaházat alapított vagy vezetett. Személyesen nagyon kedves volt. Egyszer Innsbruckból elvitt Münchenbe a Mercedesén az Eucharisztikus Kongresszusra. Ütközben latinul imádkoztuk együtt a rózsafüzért. A zsinat alatt, amikor ö volt az úgynevezett Teológiai Bizottság főnöke, én pedig ehhez a bizottsághoz tartoztam szakértőként, azt mondja egyszer: ,Istenem, tulajdonképpen nincs bennünk semmi ön ellen. Ez az előzetes római cenzúra különleges privilégium, csak megvédeni kívánjuk önt általa buta barátaitól.’ Erre ezt feleltem: ,Eminenciás Uram, lemondok a privilégiumról’.”

Karl Lehmann mainzi püspök 1964 és 1968 között volt Rahner közvetlen munkatársa, tanársegédje. Kevéssel Rahner halála előtt fejtette ki, amit azután egy Rahnerről mondott nekrológban is megismételt, hogy Rahner egy- házias teológus volt. Mint jezsuitának a három szokásos szerzetesi fogadalmon kívül még egy különleges, negyedik fogadalmat is kellett tennie a rendalapító Loyolai Ignác szándéka szerint. Ez a negyedik fogadalom az egyház fokozott szolgálata, a pápa iránti kivételes engedelmesség. A jezsuiták sosem tekintették „vak engedelmességnek”, nem az a „Kadavergehorsam”, aminek sokszor mondják. Kiváltképpen egy kitűnően képzett jezsuita teológusnál nem az. Rahner sosem engedelmeskedett vakon egyházának, de tántoríthatatlan hűség élt benne az egyház iránt a maga egészében. Ez is hozzátartozott rendkívüli sikerének titkához. Az egyházra mondott igen a keresztény élet tartópillére. Karl Rahner tisztában volt ezzel, és keserűen tapasztalta, hogy ennek az igennek a konkrét egyházra gyakran szenvedés az ára, ha arról van szó, hogy ismét érvényesüljön egy félreismert vagy elfojtott igazság. 1950-ben tnem engedték kiadni ötszáz oldalas könyvét a mariológiáról, s ez mindmáig kiadatlan. Súlyos sebeket ejtettek rajta, még akkor is, ha kifelé talán nem mutatta. Fájt1 az a meg nem értés, ami éppen hőn szeretett egyháza részéről érte. Kiváltképpen élete utolsó éveiben — fűzhetnénk hozzá Lehmann szavaihoz —, amikor szinte gyűlölködő atmoszféra vette körül bizonyos körök részéről, amikor olyanok támadták, akik talán nem is olvasták, ha pedig olvasták, fel sem fogták mondanivalóját. Ellenfelei nem válogattak a módszerekben. Hans Urs v. Balthasar egy olyan összefüggésben, amely veszedelmes eretnekséggel vádolja Rahnert, megmásítva idézi az inkriminált rahneri szöveget, kitekeri eredeti intencióját. Tudatosan? öntudatlanul? Az sem vall emelkedett ízlésre, hogy egy ismeretlen teológus Rahner halálának közelgő évfordulója táján, amikor ő maga már nem tud személyesen válaszolni, ugyancsak súlyos eretnekségeket vél felfedezni a Heinrich Fries-szel közösen írt, két évvel korábban, már 1983-ban megjelent, több kiadást megélt könyvében a keresztények egységének reális lehetőségéről (H. Fries, K. Rahner: Einigung der Kirchen — reale Möglichkeit, Freiburg—Basel—Wien 1983.).

Rahner engedelmeskedett, elfogadta a rendi utasításokat, ami végeredményben csak növelte erejét, erősbítette tekintélyét, a renden belül és kívül. Lehet, hogy az utóbbi időkben alkalmasint élesebben, sarkítottabban fogai-