Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 2. szám - Nyíri Tamás: Kortárs teológusok: Karl Rahner
NYÍRI TAMÁS: KARL RAHNER 33 mázott, nyilvánvalóan nem értett és nem is kellett mindenkinek mindenben egyetértenie vele, de tapasztalata, tudása, egyházhűsége alapján joga volt így beszélnie. A „haragos öregek” közül az egyik legnagyobb volt. Vérzett a szíve egyházáért, minduntalan felsértették sebeit, amelyeket éppen egyházától kapott. Mindez nem lett volna annyim fájdalmas neki, nem égett volna a haragtól, ha nem szerette volna annyira ezt az egyházat — a maga konkrét formájában is. Rahner egy újfajta egyháziasság útját jelölte ki; olyan dolgokat kapcsolt össze, amelyekről azt hittük eddig, hogy össze nem férhetnek egymással: nagymérvű szabadság, bátorság, önálló gondolkodás és a legszorosabb, mélységes elköteleizettség az egyház egésze iránt. Rahner és a politika „Soha nem foglalkoztam pártpolitikával. Kedves barátom és tanítványom, J. B. Metz fejlesztette ki a ,politikai teológiát’, ez azonban nem esik annyira távol teológiai nézetemtől, mint első pillanatra sokan vélik. Irt egy tanulmányt ,A forradalom teológiája’ címmel, ezt a római teológiai bizottságban előterjesztettem a pápának (VI. Pál), de végül is a papírkosárba került. Később mégis sikerült kiadatnom. A dél-amerikai ,felszabadítás teológiája’ is több ponton érintkezik az én teológiámmal. Tudomásul kell ugyanis vennie az egyháznak a teológia társadalompolitikai feladatát. Erre az összefüggésre kívántam rámutatni ,Az istenszeretet és az emberszeretet egysége’ című írásommal is. Heves vitát robbantott ki, pedig csak arról volt szó, hogy megpróbáltam megalapozni a keresztények társadalmi elkötelezettségét. A ,Dialogzeitschrift’ egyik alapítója voltam, úgy emlékszem, hogy már a zsinat után, amikor támogatták a párbeszédet a marxistákkal. De hamarosan vége lett ennek, részben anyagiak hiányában, részben mert érdektelenségbe fulladt. Ha azt kérdi tőlem, hogy hol állok politikailag, akkor nagyon összetetten kellene rá válaszolnom, de azért nyugodtan mondhatom: inkább vagyok baloldali, mint jobboldali.” Rahner érezte, hogy nagyon fontos kérdések jutnak szóhoz a marxizmusban, amelyekre figyelnie kell egy katolikus teológusnak, hogy a marxizmustól is van mit tanulnia a teológiának. Jól érzékelte a szabadság és aj felszabadítás kérdésének elevenségét és időszerűségét, s azon a véleményen volt, hogy a szabadság és az üdvösség fogalma nem zárja ki egymást. Természetesen nem azonosítható a kettő. De az üdvösség nem csak lelki üdvösség, a szabadság és felszabadítás nem csak társadalmilag jelentős, hanem teológiailag is. Keresztény szempontból is kell küzdeni a szabadságot gátoló tényezők ellen, mégpedig avégett, hogy valóban a történelem szabad alanya legyen az ember, és nem merőben a történelem tárgya. Rahner teljesen magáénak vallotta ezeket a gondolatokat, jogosnak tartotta a harcot az elnyomó, igazságtalan struktúrák ellen. Hangoztatta, hogy a szabadságától megfosztott ember keresztény szabadságába sem tud belenőni. Világosan látta a gyakorlat fontosságát az emberfelfogást illetően, vallotta, hogy nem elégséges megreformálni a szándékot, hanem meg kell változtatni az igazságtalan állapotokat is. Loyolai Szent Ignácra hivatkozott ebben a kérdésben is: nem elég csak lélekben követni a szegény Jézust. A keresztények társadalmi felelősségét Isten egyetemes üdvözítő szándékából vezeti le. A Szentírás alapkijelentése, hogy Isten minden embert üdvözíteni akar Jézus Krisztusban. Eizt az üzenetet, evangéliumot az egyház köz
