Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985

1985 / 2. szám - Nyíri Tamás: Kortárs teológusok: Karl Rahner

26

NYÍRI TAMÁS: KARL RAHNER

Abban az egyházban, amely talán a legnyitottabb az érzéki és az érzékekkel közvetített találkozásokra Istennel, valóban elengedhetetlenül szükséges a bele nem fáradó teológiai igyekezet, hogy Isten képét ne tévesszük össze magával Istennel, hogy az emberit ne tüntessük föl isteninek, s ne reteszeljük el ezzel az Istenhez vivő utat. Ez ellen a veszély e(llen iparkodott védekezni Rahner transzcendentális teológiájával, szembefordulva azokkal a képzetekkel, amelyek valamiféle finomabb és szellemibb Olimpusznak képzelték el Istent és mennyei udvartartását, Isten tevékenységét a világban pedig valamiféle emelkedettebb mitológiának. A katolikus teológusok közül, évszázadunkban, Rahner beszélt a legmélyebben és legbuzgóbban Istenről.

„Talán azok ma a legfontosabb problémák, amelyeket a mai emberek korántsem tartanak különlegesen fontosnak. Vegye például a teológia alapkérdését, az istenkérdést. A legtöbb mai ember, legalábbis köznapi tudatának a felszínén azon a véleményen volna, hogy ez először is semmiképpen sem fontos kérdés, és másodszor — ha egyáltalán és amennyiben kérdés ez — akkor legfeljebb az a kérdés, hogy egyáltalán fontos-e Isten az embernek, és miért ési milyen szempontból. Végeredményben visszásnak tartom ezt az antropocentrikus kérdést Istenről, és az a véleményem, hogy ez a különös istenfeledés talán napjaink legalapvetőbb kérdése. Nem azt mondom: nem beszélnek eleget Istenről; s nem azt mondom: nem nyomnak elegendő filozófiai és teológiai könyvet. De úgy vélem: nagyon kevesen gondolkoznak úgy, hogy végül is nem Isten van érettük, hanem ők vannak Istenért. A köznapi teológiai fecsegések általában az ,antropocentrikus’ teológusok közé sorolnak. Ez, végső soron, abszolút esztelenség. Olyan teológus szeretnék lenni, aki hirdeti, hogy Isten a legfontosabb, hogy mi azért vagyunk, hogy önmagunkat feledve szeressük, imádjuk Istent, érette éljünk, saját létünk területéről Isten felfoghatatlanságának a szakadékába vessük magunkat. Természetesen magától értetődő, hogy a teológiának azt kell mondani, hogy végül is az ember van Istenre irányítva, hogy végső soron Isten kedvéért el kell felejtenie önmagát. Ebben az értelemben nem lehet eléggé antropocentrikus teológiát művelni. Már csak azért is, mert magától értetődően nem valamiféle különálló tárgy Isten a világunkban, sem a világépítmény legmagasabb záróköve. Isten abszolút, Isten föltétien, mi tőle függünk, de ö nem függ tőlünk hasonló értelemben; Istent kell imádnunk, fenntartás nélkül őbele kell vetnünk magunkat, s Jézus Krisztussal, a Megfeszítettel túl is kell adnunk magunkon. Ez a tulajdonképpeni, a legalapvetőbb emberi probléma, és azt gondolom, hogy ma az a legalapvetőbb probléma, hogy nem érzik így az emberek.”

A tanár és mesterei

Miért ragaszkodtak ehhez az emberhez őszinte tisztelettel és szeretettel: jószántuk ellenére is hívők és jószántukból nem hívők, természettudósok és orvosok, a tudomány legkülönfélébb területein dolgozó kutatók, egyszerű emberek, egyetemi hallgatók, fiatal narkomanikusok és gyerekek? „Mit ettek

rajta”, aki bizony meglehetős szellemi fáradságot és erőfeszítést követelt meg tőlük? Olyan bizalomkeltő és szívélyes emberre leltek a híres professzorban, amilyen régebben egy tapasztalt háziorvos volt, vagy egy éppen olyan jámbor, mint amilyen bölcs, örökké morgó, de aranyszívű vidéki plébános. Olyan embertársra találtak benne, aki tapasztalatból ismeri, hogy mit jelent em-