Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 2. szám - Nyíri Tamás: Kortárs teológusok: Karl Rahner
NYÍRI TAMÁS: KARL RAHNER 25 bői történő eredését éled át, hanem azt is, hogy magáról megfeledkezve éppen isteni eredendőségében lesz az ima teljesen ő maga. Amikor teológiával foglalkozom, amikor prédikálok és Istenről beszélek az emberekkel, járja át szavamat (kérlek, csak egy kicsit) Isten szent titkának tudata; azé a Titoké, amely — így tanítottad — mindegyre boldogságosabban tárul fél az örökkévalóságban; imádott, szeretett, szűkös önmagunktól megváltó Szent Titokként. Végezetül: ,pelyvának tűnik minden, amit írtam’ — mondtad barátodnak, Reginaid testvérnek. Szerény voltál. Csak a magad írásáról állapítottad meg. De nem tagadhatod, hogy pelyva minden, amit ember mondhat Istenről; ha pedig észreveszi ezt valaki, ez a belátás már az örök élet kezdete és ígérete, azé az életé, amelyben szavak nélkül csillapítja Isten a szellem telhetetlen sóvárgását, amelyet az ő malasztja keltett föl benne.” Ebből az imából is kiviláglik istenfelfogása. Istent kimeríthetetlen titoknak tekintette, meg nem kísérelte, hogy könnyen kezelhető formulává tegye, ami azt a látszatot kelthetné, hogy minden további elmélyülés nélkül megragadható és kiszámítható, vagy hogy világosan tudjuk, voltaképpen kicsoda is Ö, hogyan gondolkodik és mit akar. Ez különbözteti meg leginkább azoktól a teológusoktól, akik úgy beszélnek Istenről, mint akinek összes titkát ismerik. Rahner tudta, hogy csak akkor legitim az Istenről való beszéd, ha önmagát visszavonva hallgatásba merül a felfoghatatlan Isten titka előtt. Rahner misztikus volt: életének középpontja a Titok, a Titok imádata és tisztelete volt. Századunk vitathatatlanul legerőteljesebb spekulatív katolikus gondolkodója ott is felfedezte az összefüggéseket, ahol mások csak egyedülálló részleteket láttak; megvolt a kitartása, hogy a biztosan felismert igazságot újra megvilágítsa a második és harmadik reflexió szintjén, amíg az emberi szellem ismeretének a határát bizonyos tekintetben messzebbre nem tolta ki a felfoghatatlan Titok irányában, amelyet láthatóan csak vonakodva, mintegy beletörődve nevezett Istennek, hogy az igaz Isten hqlyett bálványt ne alkosson magának az ember. Isten nevét hiába nem vette, s még nyolcvanesztendősen is fiatalokat megszégyenítő szenvedélyességgel beszélt „az el nem használható Istenről”: nem tudja Öt „elhasználni” sem az egyház, sem a történelem, sem az eretnekségek, sem a gúnyolódok, sem az aggódó vagy harcos ateisták. „A hit alapjaidban írja: „Az eredendően és egzisztenciálisan — tehát nem csupán elméletileg vagy pusztán formailag — megvalósuló emberi transzcendencia körülhatárolhatatlan célját (Woraufhin) Istennek nevezzük, és Isten, megbocsátó szeretetből, az ember tulajdon beteljesüléseként önmagát kötzli az emberrel egzisztenciálisan és történelmileg. Isten történelmi önközlésének eszkatologikus csúcspontját, amelyben nyilvánvalóvá válik ennek az önközlésnejk végleges győzelme, Jézus Krisztusnak nevezzük.” Egyszerűbben is tudott beszélni Istenről, s ezt tekintette legfontosabb feladatának. Fontosabbnak az egyház- és teológiapolitikánál. Meggyőiződése szerint úgy kell, és csak úgy szabad beszélni Istenről, hogy be ne képzelhesse magának senki, hogy hatalmába kerítette a Titkot. Ez természetesnek látszik, ámde nagyon nehéz is abban az egyházban, amelynek dogmái és hagyományai megfogalmazzák az isteni misztériumokat, amely egyház felfogása szerint a pápa Jézus Krisztus földi helytartója, kezében a mennyek országának kulcsaival, amely egyház történetének féltett kincsei a csodák és szentek,, s a Szűzanya lourdes-i és fatimai megjelenései erősítik és táplálják a hitet.
