Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 2. szám - Tatay Sándor: Harc egy csipkebokorért (novella)
20 TATAY SÁNDOR: HARC EGY CSIPKEBOKORÉRT lotta a tördemici esperestől, hogy az Isten az emberek kezére adta a Földet. Hát 'nekünk ez jutott belőle. Ennyi a Földkerekség rengeteg gondjából. Reggeli után a bujtókapának akad dolga, és a metszőollónak, ami kínos foglalkozás, mert a két megveszett kúszó növény alatt makacsul törekszik a szederindának egy törpe, de gonosz, szemtelen fajtája, amely szőrvékony töviseit bőrömbe sizúrja, ott is hagyja. Fáj, viszket, éget, kivörösödik a kezem, a karom konyákig. Ha igaza van a tördemici hajdani esperesnek, nem kis terhet rakott a vállunkra az Űristen évezredekre, de ha most a hatalmat is átengedi fölötte, mi lesz akkor1 a Földdel? Taláncsak nem teszi? Megint a kasza, és délre körüljárom a csipkebokrot, majd dacolva a szőrös szederindával elvagdalom tőben a hozzá vezető megkeményedett hajtásokat. Ebédidő alatt a tűző nap majd meglankasztja a gyökerét vesztett ellenséges növény leveleit és akkor tisiztábban látok. Valamikor voltak szent fák — jut eszembe ebéd utáni keverésem közben, míg további munkámat tervezem a megszabadítandó csipkebokromért. Egyszer, az emlékezet határán túl valamiért valahogy szentté vált. Alatta nem féltek az emberek a természet félelmes jelenségeitől. Most reszket a Föld az ember hatalmától. Vajon hová búvik kegyelemért? A délutáni pihenés megjár koromnál fogva nékem, a korán kelőnek. Könyvvel a kezemben keresem ilyenkor az álmot, de most sem könyvvel, sem anélkül... Talán, ha munkálkodnánk csupán egy vadrózsabokorért, mem eszeveszetten a magunk hasznára, nem a hatalom megragadásáért tébolyultam nem reszketne a Föld. A délután második felében, mikor a nap tüze lappad, hozzálátok a csipkebokor óvatos, gondos megtisztításához. Óvatosságra késztetnek a rózsatüskék is. Lassú munka, de több vérző karcolás árán eredményes. Minden virágszál a helyén marad, ha némelyik foghíjas szirmokkal is. A bokor meghajlott ágai felemelkednek. Egy tüskés suháng álion talál, mikor terhétől megfosztva felvág. Annak a nyomán is vér serken. Honnét tudná, hogy a szabadítója vagyok, nem gyilkosa vasszerszámaimmal? Honnét tudja az ember is, ha innen is, onnan is hatalmasok érkeznek félelmes eszközök dübörgésével. Bizony, csak lassankint emeli fel a fejét, ha felemelheti. Jó este van, már-már félhomály, mire elérem az erdő szélét felfelé, szélességében is a gondolatban kijelölt határt. A hulladékos letarolt terep hasonló még a csatatérhez, de nem tisztítom meg. A növényi omladék ellapul majd, szétkorhad. Kaszálnom kell már csak időnkint; tél, nyár, megint tél, a felfeltörő gaz kaszám nyomán elfekszik újra meg újra, néhány ujjnyi finom humusz keletkezik a köves talajon s kiegyenlítődik. A csipkebokor valóban éppen középütt áll, mintha mérő szalaggal dolgoztam volna, alakzata sejtelmessé válik, de virágai magukból árasztanak fényt, őrzik még kicsinykét a visszavonuló sugarakat, mint a felhőfoszlányok az égen. Domboldali rétek lámpása: csipkerózsa. Megtisztogatnám én, ha erőmből telne ezt az egész széles hajdanvolt Sti- bernik szőlőt. Lehúzkodnám a kártevő indákat a két diófáról, amelyek kúpalakú hegyekké változtak: az Ararát, meg a kistestvére. Meghagynám csak terjedő rétemen a kertünkből oda kiköltözött ligetszépe magasra nyúlt bokrait, este nyíló aranysárga fényőrző virágait. Ha csodatevő erőm volna, még ezen túl is pártul fognám a hegyünkről örökre elköltözött Jankovich Ferenc költő barátom szőlőjét, visszavarázsolnám, legalább olyanra, amilyen életében volt, de mivel a varázslónak semmi sem drága, olyanná, amilyennek ál
