Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 2. szám - Tatay Sándor: Harc egy csipkebokorért (novella)
TATAY SÁNDOR: HARC EGY CSIPKEBOKORÉRT 19 kozom az elfekvő, messze ágazó vadszőlővel. Hiába, ezer ággal, számtalan kaccsal kapaszkodik. Kevés hozzá az erőm. Nem tudom biztosan, jó százhúsz évvel ezelőtt, a filoxéra egész kontinensünkre kiterjedő pusztítása után hogyan is gyűjtötték őshazájukban ezeket a vadalanyokat. Termelték már, vagy őserdők szélén vagdalták, cibálták a fákról s úgy kötegelték? Milyenek voltak azok a szőlővesszők, amelyeket Noé őrzött bárkájában? Mindenesetre nagyerejűek, kitartók, most hordozzák gyökerükön Európa minden nemes szőlőültetvényét. Átköltöztetésük véres-viharos történetéről már többet hallottam, olvastam. Nagy kaland volt az, veszett hajsza, mint az aranyásás. Az akkori évtizedek óriási üzlete. Ádáz harc a profitért, hajók meglékelése, kalózkodás, raktárak gyulladtak fel; puskák, hajóágyúk és vér. Emberi munka volt, sok bűn szennyezte, de nyomán új életre keltek szőlőink. Ezek a szilaj tőkék most visszatérnek bozótunkban ősállapotukhoz. A madaraknak termik apró, nagymagú, tintakék gyümölcsüket. Míg ezen elgondolkodom és állok mozdulatlan, gyermekőz sétál óvatosan a házunkhoz vezető széles út nyírt füvén. Ezt cselekszi egy ideje majdnem minden reggel. Gyenge lábának gyönyörűség a selymes, sima út. A kanyarban váratlan összetalálkozik egy fekete ruhás asszonnyal. Rémülten torpan meg s fordul vissza. Menekülése nem vágtatás, inkább csetlés-botlás. Kapja fejét jobbra, balra, de nem mer beleugrami a magasra halmozódott virágzó szamárkóróba, elhalad az ablakunk alatt, majd felvág azon az ösvényen, amerre Erzsi is tart, a szőlőnkön át rövidíti útját. Azért van feketében, mert néhány hete temettük el élete párját. Magános öreglegény, keleti szomszédomként éldegélt roskatag házában, mígnem, jó tíz éve összeszövetkezett Erzsivel. Le is költözött hozzá, de szinte naponkint átjártak nyáron át telkünkön munkálkodni százéves, elvénült kéknyelű szőlőjükben. A mája sorvadt el régi jó szomszédomnak. Ilyenkor bólintanak a helybéliek, de még maguk az orvosok is: elvitte az ital. Sosem ivott többet, mint a legtöbbje azoknak, akik borral munkálkodnak. Nem bírta szervezete a szőlőültetvényeket elárasztó rengeteg mérget. Bőre felhólyagzott, kisebesedett, szeme könnyezett, lába dagadt, ekkép érte károsodás a máját is. Nincs egyedül efféle betegséggel, nem ritka áldozat, ahol méreggel árasztják el a növények leveleit, télen a fák és szőlőtőkék kopasz ágait. Ki felelős érte? Senki, csak korunk. Fejlődött ország nem élheti életét, csak sok-sok vegyszerrel. Enélkül nincs gazdag ország, még jómódú sem. Erzsi az idei szüretig még megmunkálja egyedül azt a vén szőlőt. Egyszer még meg is kapálja a tőkék alatt a kavicsos földet. Jövőre már istenszőleje lesz abból is. Ezért is ki felelős? Senki, csak korunk. Egy gyenge asszony annyi csak benne, mint a pokolban egy vízhordó gyerek. Ha áruba bocsátanák is, kinek kellene, ha még házat sem építhet rajta. Tiltja a törvény. A törvényért is ki felelős? Olyan az, amilyen korunkra szabható. Ebben az országban nincs fölös munkáskéz, hogy játszódjék kedvére haszontalanul. — Jó annak, aki ráér a más telkén takarítani — így szólít meg a fekete ruhás asszony. — No, értem — teszi hozzá —, útját akarja állni a gaznak. — Nem én — felelem jókedvvel —, csupán szabaddá akarom tenni a vadrózsabokrot. Elgondolkodik. — Igaza van, ha megteheti. Nékünk is mondták számtalanszor, hogy sokkal jobban járnánk, ha elmennénk napszámba. Az én párom meg azt felelte, mindegy, tesszük Jézus dicsőségére. Öregapám pedig azt hal
