Diakonia - Evangélikus Szemle, 1984
1984 / 1. szám - Kulturális figyelő
90 KULTURÁLIS FIGYELŐ Fényszóró Jánosy István Útjelző fények című kötete a békéscsabai Megyei Könyvtár felettébb dicsérendő vállalkozásának terméke: a könyvtár ugyanis Poesis Hungáriái címmel bibliofil sorozatot indított, amelyben a magyar líra legjobbjait szólaltatja meg egy-egy kisebb, témában összeillő versválogatással. A nagyalakú, kiváló papíron, nagyon szép szedéssel, csupán 250 példányban készülő számozott füzeteket a könyvtár házinyomdája állítja elő, igaz, kevesek számára, de a hozzá nem jutó olvasók vigasztalódhatnak: a versek megjelennek máshol is. Jánosy István kötetében is csupán három vers merőben új, de előbb-utóbb azok is megjelennek valahol. Ebben az összeállításban viszont különös hangsúlyt kap a versek relációja, belső kapcsolata, szinte felelgetve visszhangozzák egymást. önarckép is ez a kötet: a költő önmagáról vall azzal, hogy kiket tekint „útjelző fényeinek’; hogy hazai históriánkból, irodalmunkból, művészetünkből kik a legkedvesebbek szívének. Noha róluk ír, de szubjektiven, legtöbbször közölve azt is, hogy számára mit jelent annak személye, akiről beszél. Rákóczira „hét évet áldozott”, Juhász Gyula és Arany János lába elé „tanítványként ül”, Babitshoz „folyamodik”, Teleki Blankát igazi poézisre vágyakozva „megidézi”, Adynak „hódol”, Kodály példáján „mereng”, Németh László elvesztésén „árva magunkat” siratja, Jékelyt „maradásra kéri”, a „Niobé— Rákhel” szimbólummal jellemzett Her- vay Gizellát megrendültén temeti, Illyés Gyulával „gondjait osztja”. Sok a sirató, nem ő tehet róla, az utóbbi évek erősen megrázták költészetünk fáját. Egymás után távoztak a nagy öregek, s követték őket reményteljes fiatalok is. Jánosy István lírája miként az aszu- bor, lassan, ízlelgetve adja gazdagságát. A költő nyelvművész: szinonima- bősége, kifejező ereje, fordulatainak hajlékonysága bizonyítja, hogy nemcsak birtokolja, de kéznél is tartja a magyar nyelv 800 év alatt felhalmozott kincsét. Ha közlendője úgy kívánja, játszani- is engedi a nyelvet, hagyja, hogy rejtett zenéje szabadon muzsikáljon, de olykor váratlan fordulattal disszonáns akkordra vált át, hogy úgy fejezze ki mindazt, ami fáj. Mint a lágy dallamokból hirtelen zörejbe váltó modern zene. Különös gyönyörűséget második, harmadik olvasásra adnak ezek a versek. Amikor minden jelkép, utalás, jelzés világossá válik, s azt is megérezzük, hogy a gondolat csak így, ebben a zárt és fegyelmezett formában azonos önmagával, ha a költő nem így szólna, nem ezt mondaná. Kétségtelen: beavatottakhoz szól. Feltételezve róluk, hogy rögtön rákapcsolnak képzettársításainak hullámhosszára. De aki tudja, hogy például ki volt „a nagyszakállú óriás, ki szökve övéitől ott halódott az állomáson” vagy „a kicsiny fakir, a majd pucér, ki böjtjeivel bűvölt százmilliókat vissza gyilkos őrületükből”, az hamar megérti jel- képrendszerét, asszociációit. Egyetlen jelzést sem szabad elröppenni hagyni, mindnek helye és súlya van, azzal pedig, amit „útjelző fényeiről” elmond, bízvást egyetérthetünk. Bozóky Éva Közel ötven esztendővel ezelőtt megjelent írások, s napjainkra nyíltan izzóvá vált gondolatok láthattak napvilágot a „Gondolkodó magyarok” sorozat újabb füzetében: Hamvas Béla: A világválság (Magvető, 1983). Szerzőjük a másfél évtizede elhunyt könyvtáros, Hamvas Béla (1897—1968). Univerzálisan gondolkodó szellem volt, aki önként lemondott a világ „látható” elismeréséről, s akinél mégis századunk ismert költői, filozófusai, festői, tudósai adták egymásnak a kilincset. A „mester” hatalmas életműve pár, még a két világháború között megjelent könyvétől eltekintve (A láthatatlan tör
