Diakonia - Evangélikus Szemle, 1984
1984 / 1. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 91 ténet, Anthológia Humana) jószerint ma is csak kevesek számára, kéziratokból ismert. Ezért is üdvözöljük bíztató jelként a három régi írás: A modern apo- palipszis (1934), Krízis és katarzis (1936) és A világválság (1937) megjelenését. A kiadványban olvasható mindhárom tanulmány tárgya az ún. „krizeológia”, vagyis a válság tudománya, a válsággal foglalkozó irodalom. Századunk fenyegetettségének, a letagadhatatlan létbizonytalanságnak előhírnökei a „prófétikus krizeológia” nagy alakjai: Kierkegaard, Nietzsche és Spengler. Mindhárom gondolkodó radikális kihívást jelent a felvilágosodásban gyökerező „evolucionista szemlélet” vagy „haladás-mítosz” számára. Hiszen a mai embert a mélység helyett a tompaság határozza meg, a hit helyett a póthitek piruláit fogyasztja. A modern apokalipszisben Hamvas a „haladás-babonával” szembeállítja az archaikus gondolkodást, ahol a világérzés felülről indul ki: vallásos, természetfölötti, univerzális és kozmikus, nem pedig alulról, ahol ugyanez materia- lisztikus, humanisztikus és empirikus. Az archaikus gondolkodásban a bölcsesség mint szakrális tudás nem fokozódott le tudománnyá, a (költészet filológiává, a művészet virtuóz mutatvámy- nyá, az emberiség tömeggé, az ég nem vált földivé és a szakrális nem szomorodott szociálissá. Ezzel szemben a Krízis és katarzis című írás az ideális modern európai ember arculatát rajzolja meg. Ez az ember az ellentétek feszültségében él: drámai lény. A történeti erők összeütközésében áll, s csak akkor igazi és teljes a jelenléte, ha vállalja sorsát, saját drámáját: ha képes megélni a korát. Ha nem éli meg saját korát, nincs jelen a korban, s ez a típus a drámai lény ellenpárja az ún. „lótoszevő” (Szerb Antal), aki úgy él, mintha nem volna krízis: felületes és felejtő lény, aki nem vesz tudomást az időről, amiben él. Ez a lényegtelenné váló ember vagy kivonja magát az idő alól, s öncsalóként maszkot hord, vagy a részletek világában elvesző outsider lesz, vagy egyszerűen lemarad a korral. Az ideális modern európai ember nyitott az idő irányába, feleszmél a krízis szituációjára. A krízis természetrajzát leginkább a harmadik írás, A világválság adja meg. A krízistudatban élő ember érzékeli a megoldhatatlansági jelleget, a krízis „sokfejűségétf’ nemzeti, nemzetközi, gazdasági, kulturális téren; egyre inkább látja, hogy a krízist nem konzerválni kell, hanem lefolyását siettetni. Az eszmélés és a kritika viszont elvezeti a krízistudatban élő embert oda, hogy felismeri, az élet különböző területén jelentkező krízisek egy közös pontból fakadnak: transzcendens, metafizikai eredetűek. Továbbmenve arra is ráeszmél, hogy krízis mindig is létezett, s csak kifinomult technikával rejtőzött előle. A krízis tehát az ember végső határhelyzetének a jelenléte, az eszkaton immanenciája. Az eszmélés, a kritika, a lázadás vezeti el az embert annak elfogadására, hogy ha a krízis metafizikai eredetű, akkor a megoldás is csak „felülről”, az ottani „központból” indulhat ki. Biblikus nyelven: „Keressétek először Isten országát, és az ő igazságát, és ezek mind megadatnak nektek ...” (Mt 6,33) A krízissel való szembenézésből és csakis annak vállalásából születhet a katarzis. A krízist csak az tudja megoldani, aki önmaga túl van a krízisen és megélte a tisztító katarzist. A krízisen innen levő ember szava nem lehet autentikus: „Akinek a világ- helyzete negatív, annak ítélete, amit kimond, ha pozitív is, negatívet jelent ...” A krízisben élő ember csak az őszinte vallomásig mehet, egyedül a katarzist átélt ember juthat el az igazságig, mondhat ítéletet. Az ember drámájának e friss megértésében talán újra életre kelhetnek és feltöltődhetnek olyan frázissá fakult, elkoptatott és erőtlenné tett igék, hogy „ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát”. (Jn 3, 3) if). Fabiny Tibor
