Diakonia - Evangélikus Szemle, 1984
1984 / 1. szám - Luther Márton az Isten jelenvalóságáról (Veöress Imre: Hozzáfűzés)
4 LUTHER MÁRTON AZ ISTEN JELENVALÓSÁGÁRÖL észnek tüstént erre a következtetésre kell jutnia: na, ilyesmi biztosan nincs és nem is lehet. (Részlet a Hogy Krisztusnak ezek a szavai: „Ez az én testem” még megállnak a rajongók ellen c. műből, 1527) Lásd, mi a hit — olyasvalami, ami semmihez sem hasonlítható és aminek mérhetetlen ereje van, nevezetesen a hit az, hogy megadjuk Istennek a tiszteletet. A hit nem Istennek tesz valamit; hanem éppen azért, mert hit, Istennek tulajdonít bölcsességet, jóságot, mindenhatóságot, és mindent megad neki, ami isteni. A hit az Istenség teremtője, de nem személyében, hanem bennünk. A hiten kívül Isten elveszíti igazságosságát, dicsőségét, gazdagságát stb., és ahol nincs hit, ott semmi sem marad a fenségből, az Istenségből. Láthatod, milyen nagy igazság van abban, aki hisz... Isten csak azt kívánja, hogy Istenné tegyem őt. Ha tisztán, csorbítatlanul megvan az istensége, akkor megvan mindene, amit én adhatok neki. Ez a legnagyobb bölcsesség, a legtisztább vallásosság. Ez a legnagyobb méltóság, amelyet a hit ad meg Istennek. Ezért tesz a hit megigazulttá; mert megadja, amivel tartozik; aki ezt teszi, az igaz. (Részlet a nagy Gálata-kommentárból, 1531) (Hozzáfűzés az olvasottakhoz) Luther merészen fogalmaz. De éppen az okfejtés élessége kényszerít, hogy a megszokott vallásos gondolkozást felülvizsgáljuk. S ha belemélyedünk Luther szavaiba, rájövünk, mennyire igaza van, sőt elámulunk: hogyan lehet ennyire modern, a korunk emberének kérdőjeleire válaszoló négy és fél évszázad távolából? Meg is szégyenülünk: őrizzük-e ezt a mélységekbe és magasságokba tekintő, ugyanakkor mindkét lábával a földön járó reformátori gondolkozást hitünkben és attól elválaszthatatlan teológiánkban (teológiája minden hivő embernek van, még ha nem is foglalkozott hittudománnyal) ? Isten jelenvalósága Luther szerint szétfeszíti képzeletvilágunkat, mert a Szentírás és a hit egyszerre vall róla két, látszólag ellentétes dolgot. Isten nemcsak mindenütt jelen van, hanem mindenben benne van — ez az egyik. A legkisebb magocskában is. Ma úgy mondanánk: az atom legparányibb részecskéjében is. Az ő lénye mégsem szorítható be sehová. Luther az ő nagyszerű szemléletességével sorolja fel: Isten még rövidebb, még hosszabb, még szélesebb, még keskenyebb, még kisebb, még nagyobb. Ez a „még” elkísér, bárhová tekint szemünk vagy képzeletünk. Ö úgy van benne mindenben, hogy túlnő rajta, körülhatárolhatatlan. Mindenben jelenvaló és mindent meghaladó. És ez a mindenben benne levő Isten mégis mindenen felül és mindenek felett van — ez a másik. Ezért nem panteizmus ez: Luther nem azonosítja Istent a természet világával, a kozmosszal és a benne levőkkel. Magasan felette áll mindennek. Ez a kettős valóság, az Isten „mindenben” és „mindenen felül” hitbeli igazsága összegeződik az olvasott Luther-szakaszok szinte észrevétlen megállapításaiban, amelyek Isten lényének a kifürkészhetetlenségére utalnak: „természetfeletti, kifürkészhetetlen lény”; „ki tudja, mi az, amit Istennek nevezünk?” Mélyen alázatos Luther istenismerete. Az igére és a hitre támaszkodik, s meghagyja feloldhatatlanságában, amit az értelem nem tud felfejteni. Így vagyunk Isten jelenlétével a menny és a föld párhuzamában is. A „menny”, Isten láthatatlan világa és a „föld”, kitágítva az egész látható világ, a mindenség összefüggenek. A transzcendencia és az immanencia Lu
