Diakonia - Evangélikus Szemle, 1984
1984 / 2. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ Az ember tragédiája új bemutatói Száz éve mutatta be először a Paulay Ede vezette Nemzeti Színház ,az Ember Tragédiáját, s azóta igen sokféle felfogásban újították fel. Volt naturalista és szimbolikus értelmezése; volt misztériumdráma és hegeliánus tanköltemény; történelmi revü forgószínpaddal, tömeges statisztériával; volt kama-raelőadás mindössze néhány szereplővel; előfordult az is, hogy ugyanaz a rendező vitte színre többféleképpen. Ami egy évszázad során az időben történt, az a centenáriumi évadban a térben fordult elő: egyszerre öt hazai színház mutatta be, a variációk sokféleségét egyidejűleg produkálva. A mű iránti legteljesebb hűség a Nemzeti Színház előadását jellemezte. Már a szöveghűség is ezt az előadást tette a legvonzóbbá: soha még ilyen teljességgel (ilyen kevés húzással) nem játszották a Tragédiát, mint most, Vámos László rendezésében. A kritikák némiképp fanyalogva is fogadták, úgy tekintették, mint tiszteletadást Paulay Ede emlékének, mint Zichy Mihály egykori illusztrációinak színpadi megvalósítását, mint múlt századi, Madách-csal kortárs értelmezést. Mintha a művet szükségképpen át kellene fogalmazni ahhoz, hogy a ma emberéhez szólhasson, s ha az előadás végtére is azt mondja, amit az író elgondolt, akkor vagy a műi felett állt meg az idő, vagy mi vagyunk ókonzervatív maradiak ... A Madáchtól elrugaszkodó „korszerűségre” annál több példa akadt. Valamennyi másként igyekezett modernizálni a drámát, csupán egyetlen hasonlóság akad közöttük: központi pozitív hősnek Lucifert tekintik. Mintha Sütő András Káinról és Ábelről szóló drámájának szelleme érintette volna meg a rendezőket, a legemberibb magatartásnak a lázadást látják, s ebben az értékrendben a lázadó angyal a példa, a hős, az újmódi Prométheusz, aki a naiv, gyermeki, tanácstalan és félénk Ádám mellett a mentor szerepét játssza, hogy önállóvá, szabaddá tegye őt, függetlenné Teremtőjétől. (Hogy ez a „függetlenség” mire vezet, azt Madách ugyan félreérthetetlenül közli velünk, dehát azért „korszerű” az értelmezés, hogy azt adja az író ajkára, amit hallani akar, s ha az író nem azt írta, sebaj, segít a húzás.) Ezen a téren legmesszebb a szolnoki Szigligeti Színház Paál István rendezte Tradégiája ment el. A rendező annyira megrövidítette a szöveget, hogy ezzel már erőteljesen átformálta a filozófiai mondanivalóját is, széttördelte a gondolatok ívét, azt a triadikus ritmust, amit a tézisek, antitézisek és szintézisek hármas tagolódása ad, s ami dinamikussá teszi a drámát. Ebben a felfogásban nemcsak az alma hiányzik, de az álom is: Ádám nem álmodja sorsát, hanem éli, Lucifer tehát nem kísértő látomást vetít elébe, hogy pusztulásba taszítsa, hanem való életén kíséri végig, hogy örökös lázadásra bírja; elmarad a végső biztatás is, a „küzdj és bízva bízzál”, az -emberpár végül leborul az Ür előtt és Lucifer hiába próbálja talpra állítani őket, nem megy. Meg
