Diakonia - Evangélikus Szemle, 1984
1984 / 2. szám - Kulturális figyelő
kulturális figyelő 89 vetendő és opportunus lények a „tragikus hős” Lucifer számára. Zalaegerszegen új, Hevesi Sándorról nevezett színház nyitotta meg kapuit a Ruszt József rendezte Tragédiával. Lucifer itt is Ádám mentora (pontosabban: az Ádámok pártfogója, mert öt Ádám játssza végig a történelmi jeleneteket, s az „igazi” olykor vitázik velük), Lucifer egyébként ballonkabátos értelmiségi, aki nem tudja, nem akarja megadni magát a falanszternek — mert itt a Tragédia jelen ideje a falanszter, az álmok részint a múltat varázsolják vissza, részint a jövőt vetítik előre: az űrt, s az eszkimók világát. Ezt a felfogást eredetinek s újszerűnek is tarthatjuk, kérdés azonban, Madách mit szólna az Ádámok sokasodásához s az időfelbontáshoz? Mert végtére mégis csak az ő drámájáról van szó. Szolnokon is, Zalaegerszegen is, de még az egészen más úton járó miskolci előadáson is szakítottak a szokásos Isten-ábrázolással, mely szerint a Teremtőnek csupán hangját hallani. (A Nemzeti Színház e téren is hű maradt a hagyományhoz; Sinkovits Imre érces hangján szól a felfoghatatlan és megközelíthetetlen Űr, aki így erőteljesebb, jelenvalóbb, mint ha megjelenítenék.) A három említett színházban azonban az Ür emberforma lény, hol fiatal, hol öreg papként lép elő, főpapi ornátusban vagy vidéki plébános reverendájában, megfosztva ilymódon teológiai, filozófiai súlyától, meseszerűvé degradáltan. Meglepő, de a két másik vidéki felújításnál vonzóbb formát kreált Csiszár Imre Miskolcon: parasztház udvarán lejátszott, népi színjátékot alkotott a Tragédiából. A gondolati mondanivaló ezáltal háttérbe szorul, a népi komédiázás karikatúraszerű jellemábrázolásokat tesz lehetővé, nem az ember történelmi útja, hanem Ádám és Éva egyéni sorsa kerül előtérbe. Az emberpár az édeni színben még marionettfigura, akikkel Lucifer közli: csak zsinórjaikat veszíthetik. Lucifer itt mesteredző, aki harcedzett felnőtté formálja Ádámot, az óriáscsecsemőt; s a lázadó angyalnak sincs mitől tartania, hiszen pedagógiai szolgálata jutalmaként a dráma végén az Ür lovagiasan átöleli vállát, s vele együtt távozik a színről, hagyva, hogy a továbbiakban Ádám maga döntsön sorsáról. A naiv népi játék azonban nem azonos a Tragédiával. Nem azért, mintha ez a forma nem bírná el az emelkedett tartalmat, hiszen a csiksomlyói Passiónál is elbírta, ám az eredetileg is népi játék volt, hanem, mert a filozófiai mondanivaló háttérbe szorítása és maga a játék stílusa a tartalmat is megváltoztatja. Végül meg kell említenünk a budapesti Madách Színház dekoratív oratóriumát .(Lengyel György rendezését), mely a mű hagyományos értelmezése mellett dönt ugyan, de lemond a történelmi képek látványosságáról és költői emelkedettséggel, hangjátékszerűen szavaltatja el a szöveget. A tiszta és pontos szövegmondás önmagában is érték, mindenesetre ezerszer többet érő, mint a mű szövegével és szellemével ellentétes, meghökkentő eredetieskedés. A remekmű azonban kibírja a divatokat. A divatok jönnek és mennek, ám a mű megmarad. Jóllehet minden kor emberéhez más hangon szól — kivált ha olyannyira polifon alkotás, mint a Tragédia —, más-más rétegével, hangsúlyával érinti meg az utódokat; egésze, teljes szellemisége azonban mégsem merülhet homályba. Annál kevésbé, mert ki tudja, a holnapiak nem éppen azt látják-e majd lényegének, amit a maiak elavultként félretolnak? Tézis, antitézis, szintézis áramkörében mozgunk, így igaz. Bozóky Éva
