Diakonia - Evangélikus Szemle, 1984
1984 / 2. szám - Dér Endre: Pótszülők (novella)
8o DÉR ENDRE: PÓTSZÜLÖK Mindig máshol tapadt hozzánk, de mindig egyforma hevességgel. Kezét bele- mélyesztette a tenyerünkbe, meleg kis fejével szinte belebújt az oldalunkba. Természetesen mindig mellénk ült a társalgóban a tévénézés alatt. A sok kíváncsi fej odacsodálkozott hozzánk, a gyerekek elénk furakodtak s egyre- másra tették fel Panninak a kérdést: — Apukád? — Hát van apukád? Panni nem válaszolt nekik... Biztosan úgy érezte akkor, hogy csakugyan neki is van apukája ... Reggel persze, az utolsó reggelen, megint kopogtak az ajtónkon. — Tessék. , Panni volt, két kislány mögötte. Feleségem cukrot adott nekik, Panninak pedig egy dobozt, amelyben szintén édesség volt. — Milyen szép ez a szoba — mondta az egyik kislány ... — Hát a tiétek ... Itt minden a tiétek. És mi köszönjük nektek, hogy megengedtétek, hogy egy hetet köztetek tölthetünk — mondta a feleségem. — Szívesen — válaszolta az egyik kislány —, csak máskor is jöjjenek majd el a bácsiék. Eljövünk. Addig is mindig szeretettel gondolunk majd rátok. Az egész nap búcsúzkodással telt el — akaratunk ellenére. Nagyobbacska kislányok, hetedikes, nyolcadikos gyerekek iramodtak felénk: írjunk helyettük üdvözletét anyjuknak, vagy apjuknak, vagy ismerősüknek. Nagy, virágos lapokat adtak elénk, hogy valamit írjunk rájuk ... — De miért? Miért? — csodálkoztunk szerfelett mindezen. — Hogy a néniék kézírása meglegyen — mondta az egyik. Dél felé két, sakkozni tudó kislány kérte a címünket, illetve fölírták nevüket egy füzetbe, úgy adták nekünk át. Panniről el is feledkeztünk. Idegesek voltunk az út miatt. Már elmúlt dél, még nem is ebédeltünk, és egy órakor indul a vonatunk. Mondom, nem gondoltunk Pannira, hiszen ő úgyis ebédel még, és reggel elbúcsúztunk tőle. Csomagokkal megrakodva rohantunk végig a nagy, burjánzó, gyönyörű kerten, amit a nagyobbacska gyerekek tartottak rendben. A hinták mellől, vagy tán a nagy fűzfa mögül termett mellettünk Panni. Most nem bújt belénk, mint eddig, valahányszor meglátott bennünket, csak szaladt utánunk, mint egy buzgó kiskutya. A kapunál ráborult a rácsra. Olyan volt, mint a kapu, mint a rács: élettelen. Csak a könnytelen szeme kísért bennünket végig az úton, míg el nem tűntünk a szeme elől. Ő is eltűnt, a ráccsal együtt. Azóta is egyre azon töprengek: nem követtünk-e el végzetes embertelenséget, amikor pár röpke napra egy szigorú szájú kislány szüleivé szegődtünk?
