Diakonia - Evangélikus Szemle, 1984
1984 / 2. szám - Veöreös Imre: Kortárs teológusok: Paul Althaus, a közvetítő
VEÖREÖS IMRE: PAUL ALTHAUS 43 gusai között. Lépten-nyomon találkozunk Althaus műveiben Luther felfogásának kritikus érvényesítésével. Szinte mindig párbeszédben áll vele. Élete utolsó két nagy műve, Luther Márton teológiája (1962) és Luther Márton etikája (1965) összefoglaló testamentum Luther jelentőségéről a továbbélők számára. A másik közvetítést életművével Althaus a konzervatív és a kritikai teológia között végezte — ha szabad elnagyoltan két gyűjtőfogaimat használnom. Ö maga általában a modern teológia kritikai vonalán áll, de mindig törekszik arra, hogy megkeresse: miként lehet egy-egy kérdésben a hagyományos tanítást is felhasználni. Althaus teológiai művét lehetetlen egy cikk keretében átfogni. Ügy próbáljuk őt bemutatni, hogy előbb vázolt jellemzéséhez, a nevével jelzett külön cikként, szemelvényeket közlünk műveiből. A szemelvények közül egy kritikai Luther-kutatását villantja fel, a többi a másik közvetítő szolgálatából nyújt válogatást, ahogyan a hagyományos és a modern teológiát összekapcsolja. Ő szólal meg tehát közöttünk. Az alábbiakban néhány mondattal mégis segítséget próbálok nyújtani a szemelvények feldolgozásához olvasóink nagyobb részét képező táborának, a nem teológusoknak. Hatalmas dogmatikájából négy kis részletet olvashatunk, amelyek jelzik teológiai gondolkozásmódját, egyúttal segítik mai hitbeli látásunk kialakítását. A bűneset egzisztenciális értelmezése az egyetlen lehetséges megoldás a természettudományosán gondolkozó hivő számára, s Althaus éppen arról győz meg, hogy nem pusztán a modern világszemlélethez való alkalmazkodás kényszerít bennünket erre, hanem elsődlegesen teológiai megfontolás. A szűztől való fogantatás teológiai elemzése arra példa, hogy az Újszövetség történetkritikai vizsgálata és a mai dogmatikai érvelés találkozik egymással, s a merész eredményhez miként lehet hozzáilleszteni a hagyományos hittételt. Ez a teológiai álláspont különben nem csökkenti evangélikus, Lutherra visszamenő Mária-tiszteletünket, a teológiai kutatás szabadságának elve alapján pedig nem lehet bántó katolikus testvéreink más meggyőződésére. Jézus feltámadását ugyancsak az újszövetségi íráshelyek kritikai szemléletével nézi, de elhatárolja magát a lehetséges emberi magyarázatoktól, s megőrzi azt a legnagyobb csodának. Nem mondhatjuk, hogy mindenben egyetértünk vele: annak állítása például, hogy a feltámadt Krisztussal találkozó tanítványok transzcendens érzékszerveket nyertek — minden olvasónk ennél pontosabban követheti a szemelvényből az ő gondolatmenetét — megalapozatlan feltevés és összeegyeztethetetlen a transzcendencia mivoltával. De legyen nyitott a szemünk mindannak átvételére, amit Jézus feltámadása kérdésében tanulhatunk tőle. Jézus mennybemenetelének althausi magyarázata meggyőződésem szerint valóban vitathatatlan az új- szövetségi tényállás alapján. Itt is a kritikai eredménnyel együtt a hagyományos tant, annak korszerű szemléletét képviseli: húsvét és a mennybemenetel ugyanannak az üdvténynek két oldala. Az utolsó szemelvény Pál és Luther az emberről című könyvéből való. Kutatja ebben a művében, hogy a Római levél 7,14—25 szakaszában szereplő „én” Pál vallomásaként még a Krisztus nélküli emberről szól-e vagy már a keresztény hivőről. S kifejti, hogy ugyanezt a szakaszt hogyan értelmezi Luther. Megállapítja, hogy Pál apostol itt a Krisztus megismerése előtti idejéről szól, míg Luther ezt a bibliai helyet a keresztény ember belső küzdelmére vonatkoztatja. Arra az eredményre jut, hogy Luther ezen a helyen át