Diakonia - Evangélikus Szemle, 1984
1984 / 2. szám - Cserháti Sándor: Diakóniai teológiánk
zu CSERHÁTI SÁNDOR: DIAKÓNIAI TEOLÓGIÁNK den testvéregyháznak a világon, meg kell birkóznia a szekularizáció előrehaladásával, a népegyházi keretek felbomlásának következtében előállott új helyzettel. Ezen túlmenően azonban nekünk még egy az egész magyar valóságot döntő módon meghatározó ténnyel is számolnunk kell. A második világháború után az egész társadalom gyökeres változáson ment keresztül. Népünk a szocializmus építésének útját választotta, hogy leküzdje évszázados elmaradottságát, és a népünk túlnyomó hányadát kitevő addig súlyosan kizsákmányolt és elnyomott munkás és paraszti rétegeket felemelje és emberhez méltó életben részesítse. Ez a nagy fordulat a régi renddel erősen összefonódott egyházakat nehéz választás elé állította. Ha az egyház ragaszkodik régi kiváltságaihoz és befolyásához, szembekerül mindazokkal, akiknek a szocialista társadalmi rend felemelkedést jelent, köztük híveinek többségével is. Ha pedig elfogadja a társadalomban végbement változást, akkor szakítania kell múltjának hibás döntéseivel, és újra meg kell keresnie helyét és szolgálatát a megváltozott körülmények között. Mi úgy döntöttünk, hogy „egyház akarunk lenni a szocializmusban”.. Ütunkat azonban nekünk magunknak kellett sok vívódással megkeresnünk, mert történeti példa nem állt rendelkezésünkre. Bár a történelem adta fel számunkra a leckét, a feleletet mégsem a történelemből olvastuk ki, hanem Isten szavára figyelve a diakóniai teológiában találtuk meg, amely először Káldy Zoltán 1964. évi Pozsonyban elmondott díszdoktori értekezésében fogalmazódott meg, de kimunkálásában többen is részt vállaltak egyházunkban. Megalapozása Diakóniai teológiánk a Szentírásban, közelebbről Istennek a Jézus Krisztusban feltárulkozó szeretetében gyökerezik. Mindenestől krisztológiai ihletésű, s ezért amikor ezt a teológiát valljuk magunkénak, az evangélium centrumában vagyunk. Meggyőződésünk, hogy Isten vándorló népe csak Krisztuson tájékozódva találhatja meg a történelem útvesztőjében azt az utat amelyen Isten akaratából járnia kell. Teológiánknak ezt a lényeges vonását juttattuk kifejezésre azzal, hogy nevében megtartottuk az eredeti szöveg görög szavát, a „diakoniá”it. Jézus az evangéliumok szerint nem egy ízben nevezi magát „diakonosz”- nak, azaz Szolgának, küldetését pedig „diakoniá”nak, azaz szolgálatnak (Mk 10,45; Mt 20,28; Lk 12,37; 22,26kk.). Ennél is döntőbb azonban, hogy Jézusnak egész életműve ebbe az irányba mutat. A szolgálatban lehet megragadni azt a sajátos vonást, ahogyan Jézus messiási küldetését értette és vég- hezvitte. Istentől kapott hatalmát nem arra használta fel, hogy térdre kényszerítse az embereket, hanem megalázva magát a szolga helyére állt, és mindent javukra cselekedett. Űr voltát a szolgálatba rejtette, és szolgálata révén lett Urunkká. (Vö. Fii. 2,6—11) Környezete más Messiást várt, és ezért juttatta a keresztre. Isten viszont azzal, hogy feltámasztotta, őt igazolta. Fontos azonban szem előtt tartanunk azt is, amire Jézus szolgálatában törekedett. Mindig az egész embert karolta fel, testi és lelki elesettségében. Ezért hirdette az Isten országának örömhírét, és meggyógyított mindenféle beteget (Mt. 4,23; 11,4—5; Lk. 4,18kk stb.). Jézus személyválogatás nélkül szolgált mindenkinek, sőt különös szeretettel fordult a megvetettek, a kitaszítottak felé (Vö. Lk 15,1; 19,10 stb.). Még az ellenségei elől sem zárkózott
