Diakonia - Evangélikus Szemle, 1984
1984 / 2. szám - Czine Mihály: Sors és ideák
iS CZINE MIHÁLY: SORS ÉS IDEÁK az egynapos pillangó. Az emberi öntudat alapja az emlékezet, a nemzeti öntudaté a történelmi emlékezet.” Aki a nemzeti tudatot ilyen fontosságúnak látja, annak elképzelésében a történelem megkülönböztetett helyre kerül, s a nemzeti múltat s az anya- nyelvet „szüntelen előtörő forrásként” kezeli. Szalatnai Rezső hitte, hirdette, — jó okkal — hogy a felgyorsult idő, a műszaki és természettudományos fejlődés nem takarhatja ködbe a nemzeti hagyományokat; a szétporlasztott hagyományt nem lehet többé hatóerőként visszahozni. A nemzeti tudományok csöndes visszaszorulása idején újra meg újra figyelmeztetett: „minden nemzedéknek együtt kell élnie nemzeti múltjával s műveltségének egyéniséget formáló s országrajzoló elemeivel. Minden állam felelőssége fokozódik a nemzeti nyelv, irodalom, művészet, földrajzi és történelmi tudat megteremtése körül, amikor nemzetközi érdekek kapcsolódnak össze a lét biztonságáért.” Természetesen Szalatnai Rezső a nemzeti tényezőket a patriotizmus, az értékőrző hazaszeretet és emberség jegyében hangsúlyozta, vallván, hogy ezzel kapcsolódhatnak be a nemzetek az emberiség internacionalizmusába. Meggyőződése volt, hogy az annyi rettenetét és szégyent termő nacionalizmusokat csakis a népek testvériségének internacionalizmusa s a nemzeti kultúrák igaz ápolása állíthatja meg. Ebből a meggyőződésből érthető Szalatnai Rezső sokágú munkássága. Ezért építette oly elszántan a hidat a népek között, fordította a cseh és szlovák írók műveit, kutatta a magyar—cseh és szlovák érintkezéseket, írta meg a cseh és szlovák irodalom történetét, ezért hívta a halottak tanúságát is a humánum, a dunatáji népek egymáshoz tartozásának igazolására. Vigasz is, s remény is volt számára a múlt. Igazolás, vigasz, hogy szülőföldje hagyományához a humanizmus — magyar, szlovák és német változatában — úgy- annyira hozzátartozott, mint a fenyő, s országa történetében száz szerencsétlenség között „százegy nagyszerűség” felfénylett; az ország teste századok során akárhányszor megtöretett, szelleme élt tovább s újra alakult mindig, mások bántódása nélkül, a magyar világ. Ez a világ — Szalatnai Rezső rendíthetetlenül vallotta — mindenekelőtt az emberséget jelentette. Tekintete legszívesebben el is kerülte a másról beszélő tényeket, a visszavonásokat, a fekélyes foltokat. Az emberségesnek tudott magyar világot őrizte, építgette műveiben, az elképzelt, álmodott lelki-szellemi hazát; a valóságos tájak és sorsok fölött nosztalgikus dallamokat is hallatva. Az ütközéseket keresőknek, a kicsinyes hadakozóknak ezzel szolgáltatott legtöbb alkalmat a csípésekre, olykor még a rúgásokra is. De hát nem tudott mást tenni; szeme a szépre nyílt legtermészetesebben. Az ideákra tekintett legszívesebben.
