Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983
1983 / 2. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 87 előzve azt vallotta: a libido, a testi vágy áthatja az egész embert és az egész életet. Neki erre még ott volt keze ügyében a ,concupiscentia’ skolasztikus fogalma, a mohó megkívánás, de ezt a fogalmat nem szabad kizárólag a nemiségre vonatkoztatni.” Éppen az utolsó néhány „önbebiztosító” szó teszi megengedhetetlenné (de önellentmondássá is!) a freudi „libidó” és a skolasztikus gyökerű, de a reformáció teológiájában is alapvető fontosságú „eoncupiscentia” terminus teohnicus párhuzamba állítását. Hangsúlyozni kell: Luther és a hitvallásaink egyaránt az embernek Istennel szembeforduló önző érvényesülési törekvését látják a „concupiscentiában”. „Sajátosan evangélikus” kifogásainkat is meg kell szólaltatnunk. Az már szinte unalmas is, hogy mindegyre ismételnünk kell: a reformáció nem „hitújítás”, nem is valamiféle szubjektív istenkeresés „receptjének” feltalálása, nem egyszerűen egy lázadás következménye, hanem elfelejtett kincsek újrafelfedezése és boldog elfogadása. Furcsa és megalapozatlan Klári - stadt képromboló dühét Luthernak tulajdonítani és belőle messzemenő következtetéseket levonni Luther — és általában a lutheri reformáció — művészetlátásával kapcsolatban. A „Formula Missae” és a „Deutsche Messe” ismeretében érthetetlen szerzőnknek eme ítélete: „(Luther) teljesen lebecsüli a kultusz, a rítusok hatalmas erejét. Ugyanakkor túlbecsüli az Ige hatalmát, azt hiszi, hogy az Ige ugyanúgy hat majd mindenkire, mint őrá.” Itt különösen fontos a konzekvencia levonása: „A legnagyobb mértékben és a legveszedelmesebb módon túlbecsüli az embereket, akikkel dolga van. Ezzel kezdődik életének tragikuma.” A könyv alapvető problémájához érkeztünk: egy nagy ember tragédiája bontakozik ki az író szándéka szerint több mint 600 oldalon; ellentmondásaiban is tiszteletreméltó nagy emberé, akit nem értett meg igazán kora, s aki maga sem tudta megérteni korát. Tragikus hős portréját rajzolja meg Friedenthal, aki fölrobbantott egy régi világot, de az alakuló új világ hamarosan túlnőtt rajta, s ezt személyes tragédia volt átélnie. A tartalomjegyzék és az oldalszámok együttesen elárulják azt, hogy szerzőnknek sajátos és egyoldalú Luther- képe van. Számára Luther ifjúkora nem egyéb, mint „egy lázadó útja”, a reformáció lényegében azonos a pápaság ellen intézett „rohammal”, ámde a „második reformáció” (Zwingli, Kálvin, „mennyei próféták”), a paraszt- háború és saját provincializmusa a roham utáni végső diadal elnyerését már meggátolta. Jellemzőnek érzem, hogy az a Friedenthal, aki a pápasággal (és más ellenfelekkel) vívott néhány különösen harcos esztendőről, az 1517—1525 közötti időről több mint 300 oldalt ír, a marburgi kolloquium utáni másfél évtizedet (1530—1546) elintézi 10 oldalon. Az az elháríthatatlan érzésünk, hogy vagy nem ismeri ennek az időszaknak szellemi termését: a Schmalkaldi Cikkekkel, a Kátékkal, rengeteg prédikációval, a Genezis és kiváltképpen a Galata-levél kommentárjaival, vagy ha ismeri, nem tud mit kezdeni velük. A magyar kiadás ismertető-ajánló „fülszövegénél” lényegesen szerényebb Friedenthal vallomása munkájának befejező mondatában, amikor könyvét „kísérletnek” nevezi Luther élete és kora képének megrajzolásában. Azt lehet mondani, hogy a kísérlet általában sikerült, a könyv egészét tekintve 'feltétlenül korrekt munka. Két feltűnő hibájára azonban figyelni kell: aránytalanul rövidre fogja az 1526—1546 közötti két évtizedet és teljesen mellőzi az ún. „egyházépítő iratokat”, melyeknek pedig óriási volt a jelentőségük is, hatásuk is. Bizonyítja ezzel azt, hogy nemcsak a történelem nagy embereinek, hanem a nagy emberek életműveiről elfogulatlanul csevegőknek is szembe kell nézniük buktatókkal, melyek — úgy látszik — esetenként elkerülhetetlenek. id. Magassy Sándor
