Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983
1983 / 2. szám - Kulturális figyelő
88 KULTURÁLIS FIGYELŐ Fényszóró Luther születésének 500. évfordulójára Szokolay Sándor kantátát írt. A mű legfőbb jellemzője a szintézisre való törekvés. A szöveg megválasztása, a zenei anyag megmunkálása egyaránt ezt tükrözi. A szöveg — amelyet Weltler Ödön állított össze — nem jellemzést, méltatást ad Lutherről, hanem őt szólaltatja meg. Nem róla esik szó tehát a kantátában, hanem ő beszél hozzánk, megszólít, állásfoglalásra késztet. A cím is ezt sugallja. Szokolay nem Lutherről szóló, hanem „Luther-kantátát” írt. A kantáta ilyen megfogalmazásával mindenek előtt azt a kérdést teszi fel, van-e mondanivalója Luthernek a ma embere számára. Szokolay Sándor nem idézőjelek között beszél Lutherről, hanem a maga mondanivalójaként vállalja azt. Egyes szám első személyben teszi ezt, de helyettünk is mondja. Ettől válik a mű vallomássá, de ezzel a személyes állásfoglalással épít hidat — teremt szintézist — korunk embere és Luther között. A Luther kantáta zenéje is hatalmas szintézis a hagyomány és a modern zene között. A hagyomány tiszteletére utal nyomban a műfaj megválasztása. Ebben J. S. Bach nyomain jár. Bach kantátái általában kamara jellegűek. Megszólaltatásukhoz nem kell nagy apparátus. Szokolay kantátájának zenekara vonós kvintettből (2 hegedű, brácsa, cselló, nagybőgő), négy fafúvós hangszerből (fuvola, oboa, klarinét, fagott) és két rézfúvós hangszerből (trombita, harsona) áll. Ehhez társul az orgona. Az orgonát azonban nem állandó harmóniai támaszként használja (conti- nuo), hanem zenekari hangszerként építi művébe. A kantáta vokális része a hagyományoknak megfelelően szóló énekből és kórustételekből áll. A közbeiktatott kórusszámok — ugyancsak a hagyományoknak megfelelően — összefoglalják a szólista mondanivalóját, ráhelyeselnek arra. A kantátákban a szólisták egyrészt áriákban, másrészt reci- tatívókban éneklik szerepüket. Szokolay e kétféle éneklési módot is szintézisbe hozza; recitativók gyanánt olyan áradó dallamokat ír, amelyek végül is áriákká bontakoznak ki. A műbe Szokolay Sándor négy koráit állít be. Ezzel is a hagyományoknak engedelmeskedik. A korálok szövegei Luther alkotásai. Közülük az „Ein feste Burg..dallama is tőle való. Mind a négy korái új énekeskönyvünkben is szerepel. (Nun freut 'euch — Jer, örvendjünk, keresztyének: 318. sz; Ein feste Burg — Erős vár a mi Istenünk: 254. sz.; Erhalt uns, Herr, bei deinem Wort — Tarts meg, Urunk, szent igédben: 255. sz; Verleih uns Frieden gnädiglich — Adj békét a mi időnkben: 291. sz.). Szokolay más Luther-énekéket is választhatott volna, de ezzel a nálunk is énekelt négy korállal bekapcsolt miniket magyarokat is a világ lutheránusainak hatalmas táborába. Ezzel egyben azt is jelzi, hogy ez az alkotás magyar földön született, ez a mi hozzájárulásunk ahhoz az ünnepség sorozathoz, amelyben Luthert világszerte részesítik. A szerzőnek ez a gesztusa is szintézis. Zenei kifejező eszközeinek megválasztásában ugyancsak szintézist teremt régi és új között. A hagyományok tisztelete elsősorban a korálok harmonizálásában tűnik ki. Mer egyszerű harmóniákat írni. De itt is hoz valami újat. A dallamokat hagyja szabadon szárnyalni, de a kísérő szólamokba olyan mozgást, pezsgést visz, hogy ettől a dallam is acélosabbá válik. A hagyománytiszteletben odáig jut, hogy hier kánont is írni. De ezt nem azért teszi, hogy az ellenpontban való jártasságát igazolja, hanem, mert a tarlom így kívánja. Amikor Luther előtt Világossá válik, hogy „Az igaz ember hitből él”, majd hozzáfűzi: „Ekkor azt éreztem, teljesen újjászületve léptem át a Paradicsom nyitott kapuját”, akkor kapcsolódik be a kórus — a hívők serege — boldog örvendezéssel. Ezt a túláradó örömöt Szokolay 12 szólamú kánonnal fejezi ki. Ez a megoldás minden szónál érzékletesebben
