Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983
1983 / 1. szám - Balázs Katalin: Protohomo Weöres Sándor költészetéről
BALÁZS KATALIN: PROTOHOMO 41 — az emberiség, a társadalom méreteiben is. A vers további logikája persze tompítja ezt, hiszen a fejlődést kizárólag az egyéni sorsra korlátozza —, tompítja, de teljesen nem szünteti meg. Költészetének egészében nyitva marad ez a kérdés, s oka minden bizonnyal, hogy Weöres nem tekint igazán „a bűn mélyére”. Nem érzéketlenség vagy minden rosszat feledni vágyó optimizmus képezi az akadályt. Weöres a történelmi szituáció szorítását s még inkább az emögötti általános léthelyzetet látja túl erősnek és csüggesztőnek ahhoz, hogy az egyéni felelősséggel komolyan számoljon. Egyik korai kötete — Várkonyi Nándor sugallatára — A teremtés dicsérete (1938) címet kapta, noha szerzőjének fölfogása már ekkor is az volt, hogy a világmindenség elhibázott alkotás. A Medúza-kötetben is (1944) hol csikorgóan keserű szavakkal leplezi le a földi életet (De profundis), hol meg „merev csillámú közöny”-nek nevezi a Teremtőt, amiért mindezt a szörnyűséget eltűri (Harmadik szimfónia). A létezés „a fájdalom mélye”, s {alán legfőképpen azért, mert az ördög egyenrangú félként irányíthatja, az „Alkotó” és a „Romboló” összejátszik, a két örök-egy között összjáték áll, nem küzdelem. (Simon mágus, 1934.) Az ember kiszolgáltatott, minthogy eleve rosszból és jóból, „hóból és koromból” teremtetett. Nem vétkes igazán, alapvetően nem ő a felelős állapotáért. Talán meg sem akart születni: „hagyjanak veszteg az ölben” — fakad majd ki a Hatodik szimfónia. De a Protohomo indításában is az ember valamelyes fölmentése felé mutat, hogy hadonászó veszélyes kamasz — ez természetadta sajátság, amin nincs mit változtatni vagy éppen túl lehet jutni. A bűn teljes valóságának elhallgatásával aztán a megváltás eszméje szenved csorbát. Ha ugyanis nem érezzük kárhozatosnak a bűnt, szabadulásra, Szabadítóra sem áhítozunk igazán (Sárkányok Krisztusa, Dalok Na Conxy Panból, A Venus bolygóhoz). A Protohomoban leírt megújulás sem más mint — önmegváltás. Az önmegváltás módozatainak keresése vitte közel Weörest a keleti vallásokhoz, melyek életprogramját a harmincas évek közepétől töretlenül hirdeti. A Protohomo megvilágosodott embere kísértetiesen hasonlít Buddhához, a buddhista tökéletesedés eszményéhez. A görög mitológiából, valamint Hamvas Béla tanításából később magáévá tette azt a nézetet is, mely szerint az emberi teljesség elvesztéséért elsősorban a nemekre való szétválás okolható. Egy-egy versen kívül Psyc/ié-kötetével áldozott az androgün-elméletnek. Ehhez fogható s részben innen is következő nem-keresztény eleme költészetének a személyiségről való lemondás tanítása. Tanulságos lehet ez addig, míg az önzés, az érdekhajhászás ellen irányul, de végletes és elfogadhatatlan, ha emberi valónk félredobását követeli. A kereszténység szerint az emberi természet valóban gyökeresen megromlott, csupán a megváltásban való hit segíthet rajta; ezzel szemben Weöres úgy véli, semmi reményünk nem lehet a gyógyulásra, ezért egyenesen személyteleníteni kell magunkat, hogy az élettelen tárgyakhoz hasonló engedelmességet tudjunk tanúsítani a világegyetem iránt. Költőnk az önzetlen szeretet jegyében tartja végigélni érdemesnek a földi létet. Nem kisebb műve tesz tanúságot erről, mint pl. A holdbéli cső-
