Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983
1983 / 2. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYiELÖ 89 tárja elénk, hogy ez a lehetőség mindenki számára nyitva áll. De a modern hangzásokat sem ötletszerűen alkalmazza. Akkor él ezekkel a lehetőségekkel is, amikor azt a tartalom indokolja. A zárótételben, amikor az ördög megkísérti Luthert, hogy: „Mégiscsak meg kell halnod”, 'az ördög nevének említésekor igen éles disszonanciák zúdulnak ránk. A döbbenetes, tajtékzó hatást csak fokozza, hogy mindegyik szólam más-más ritmusban marcangolja-tépi ezeket az éles tőr gyanánt szúró disszonanciákat. De ha valahol, itt helye van ennek a hangzásnak. Disszonanciákban nem kevésbé bővelkedő, mégis az ellenkező hatású résszel találkozunk közvetlenül a mű 'befejezése előtt. A kantáta végső kicsengéseként ezt énekli a kórus: „örüljetek az Ürban, énekeljetek neki!” Itt ä nőikar ötszörös osztásban úgy énekel, hogy mindegyik szólamnak másmás karakterű mondanivalója van — mindegyik más egyéniség — és ezt a saját mondanivalóját morzsolgatja improvizációszerűen. Ritmusban, dallamban, szövegmondásban szinte szét- porlik az egész, mégis összhatásként az örömnek szinte bizsergő boldogsága csendül ki az egészből. Szokolaynál régit és újat a tartalom hoz össze. „Szobor vagyok, de fáj minden tagom ...” — idézte valaki 1938 őszén a költőt, miután meglátogatta a Lu- ther-szobor pályázatára beküldött műveket. Az volt a benyomása, hogy nem tudtak megszabadulni egy kialakult klisétől. Ezt a klisét 1817-,ben, a reformáció 300 éves jubileumán, nem kisebb költő mint Goethe, máig hatóan így fogalmazta meg: „Engem az egész reformációból egyedül Luther markáns jelleme érdekel, a tömeget se érdekli más. Ami ezen túl esik, zagyva összevisszaság; csak fárasztja a lelket.” Bizony Reményik Sándor se jutott egészen túl ezen a Luther-szemléleten a húszas évek reformációi ünneppein sokak által idézett és szavalt „Az óriás” című versével s ennek mottó szerű felhívásával: „Jertek, kapaszkodjunk az óriásba!” A legmegkapóbb szintézist a mű befejező hangjaival teremti meg. A szöveg itt arra biztat: „örüljetek az Ürban, énekeljetek neki! Mindörökké!” Ennek indoklását már korábban megkaptuk: „Ahol Krisztus van, ott öröm, béke és élet van!” Ennek kifejezését abban találja meg, hogy szinte gyer- mekdalszerűen egyszerű, önfeledten örvendő zenét ír, amely fokozatosan elcsitul, csak a legfelső szólamban folytatódik hosszan, biztonságosan és átnyúlik a csendbe. Nem a semmibe vész, hanem a végtelenben folytatódik. Ez az egyszerű zenei megoldás teremt hidat — szintézist — múlandóság és örökkévalóság között. De ezt a szintézist csak olyan ember teremtheti meg, aki tud azonosulni Luther szavaival, aki hiszi is azt, amit mond. Mindezt a kantáta első, június 19-i Deák téri előadása hitette el velünk á Weltler Jenő vezette Lutheránia nagyszerű helytállásával, a zenekar pontos munkájával, Bercelly István kimagasló tolmácsolásával, Trajtler Gábornak az egész művet keretbe foglaló pontos játékával. Az előadás hitelességét a szerző dirigálása biztosította. Fasang Árpád * Egészen más felhívás olvasható az Evangélikus Sajtóosztály legújabb kiadványának címlapján: „Imádkozzunk együtt Lutherrel — ma.” A könyvecske Luther imádságaiból válogatott ösz- sze 67 gyöngyszemet. Függelékében még 9 ismert, de a válogatásban nem nem szereplő imádságot közöl. A válogatást Frieder Schulz végezte. „Heute mit Luther beten” címen a güterslohi G. Mohn kiadó jelentette meg 1978- ban. Magyarra — kitűnően! — Hafen- scher Károly fordította (Evangélikus Sajtóosztály kiadása). Bevezetéssel és jegyzetekkel látta el. Az 5000 példány 'alighanem hamar elfogy a „Ma így imádkozzál!” című, szintén a fordító által szerkesztett fehér könyvecskéhez hasonlóan. Gyakorta, inkább válogatva mint egyvégtében kell olvasni ezeket az
