Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 1. szám - Kulturális figyelő
kulturális figyelő A nyolcszázéves magyar írásbeliség kapcsán Múlt év őszén az Eötvös-egyetem történelmi segédtudományi tanszéke előadássorozatot és kis kabinetkiállítást rendezett az írásos ügyintézés magyar- országi bevezetésének nyolcévszázados fordulójának emlékére. Az említett előadások végleg tisztázták: III. Béla 1181. évi okleveleinek utalásai az írás maradandó voltára, az ügyek írásba foglalásának szükségére csak hosszú fejlődés közbenső állomását jelezték. Ma, amikor nyugtalanná válunk, ha személyi igazolványunkat otthon felejtettük, nehezen tudjuk elképzelni, hogy egy évezreddel ezelőtt az írásnak az ügyek intézésében semmi szerepe sem volt. Ma az írás igazol engem, annak idején csak az az ügylet volt érvényes, amely mellett élőszóval tettek tanúbizonyságot. Nem királyi parancs hívta életre az írásbeliséget, hanem a társadalmi-gazdasági viszonyok évszázados átalakulása teremtette meg annak létfeltételeit. Amíg az emberek egynapi járóföldön belül be tudták szerezni az életük fenntartásához szükséges dolgokat, tehát egy olyan kis területen, ahol mindenki ismerte egymást, az adás-vételi megállapodások, végrendeletek, bírói döntések hiteléhez elég volt néhány szavahihető ember tanúskodása. Amikor azonban messzebbre kerültek, olyan helyekre, ahol csupa ismeretlen emberrel volt dolguk, s ahol nem volt, ki tanúskodjék szavahihetőségük, személyazonosságuk mellett, rászorultak az írás technikai segítségére. Az ősember, amikor elhagyta barlangját, köveket, kavicsokat rakott le az úton. vagy a fákba jeleket, vésett, hogy könnyebben visszataláljon. Ily elemi jelekkel a modem ember is él: az aszfaltra zebracsíkot, az úttestek mellé mértani alakokat, ábrákat, színeket fest, hogy így igazítsa el az ott közlekedőket. Ezek a jelek csak kivitelükben, technikájukban különböznek a kőkor emberének tőlünk több évez- rednyi távolságban figyelmezetőül kirakott kavicsaitól, gallyaitól, kődarabkáitól. Az ősi figyelmeztető jelekből, ill. azok képi megformálásából alakultak ki a betűk, egymás mellé rovásukból az írás. Az első lépést e téren a kínaiak tették meg, amikor a tárgyakat egészen leegyszerűsített alakjukkal ábrázolták. A valóságot csak vázlatosan visszaadó, a megkülönböz- tethetőség alsó határáig, az éppen csak ráismerésig szimplifikált képek néha már a valóságban nem létező fogalmak kifejezésére is alkalmasak voltak. Az egyiptomi hieroglifák például az idő elvont fogalmát a fénylő nappal ábrázolták. A társadalmi-gazdasági élet bonyolultabbá válásával jelentkezett az igény oly eszköz kialakítására, amely alkalmas a szóban immár alig megfogható, emberi viszonylatok, kapcsolatok rendben tartására, az emberek együttéléséből származó ügyek intézésére, tartós rögzítésére. Ez az, amit az egyiptomiak csak megközelítettek, de ami egy sémi pásztornépnek kb. 3000 esztendővel ezelőtt sikerült: a beszédnek legelemibb részekre, hangokra bontása. Ez a sémi nép ui. a hieroglifákat már pontosan meghatározott értekkel hangok jelölésére használta. Mégpedig a sémi nyelvek sajátossá
