Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 1. szám - Körkérdés: Keresztyén életvitel ma
82 KÖRKÉRDÉS: KERESZTYÉN ÉLETVITEL MA honos és természetes. Hiszen Ű ezért jött, hívei (ezúttal a szót szoros értelmében véve) folytatják munkáját, ez rendeltetésük. Hiszem, hogy nem addig vagyok keresztyén, amíg rendeltetésemet betöltőm, mert Isten kegyelmes! De hányszor éreztem már céltalanságot, bénítót, depresszió felé hajló közérzetet —, mert noha sónak születtem (újjá!), ízetlen voltam. Miért? Mert magamra néztem, és nem a fényforrásra, Krisztusra. Fényében minden más színt kap, mint nélküle! És a jó az, hogy az az igazi szín, amit Krisztus fénye szór. Emberre, állatra, környezetre. Mert az ő fénye is napfény, minél többet teszem ki magam napfényének, annál inkább les ülök, az ő színére! Az alapállás sok mindent, tán mindent meghatároz. Bizonyos testhelyzetből nem lehet minden mozdulatot követni. Napjaink egyik problémája a környezetvédelem! Bizonyos vagyok benne, hogy aki észreveszi télen a feketerigó kérő szemét, és vet neki egy falat zsiradékot, főtt ételmaradékot, az nem irt fölöslegesen fát, és nem szennyezi gondatlanul nyáron a fürdővizet. Krisztus fénye rávetődik környezetünkre. Aki meleg szobából és telt hassal gond nélkül elnézi a hóban gubbasztó kis éhes didergőket, s közömbösen úgy véli, hogy ez nem az ő dolga, az hasonló helyzetű embertársainak dolgait és feléje irányuló tekintetét is legfeljebb a szívére veszi — a költő szavaival —, de nem a vállára. Magára néz, nem felfelé, és fény, Krisztus fénye nélkül nem látja a valóságot. És nem tudja, miért szegény és örömtelen. Kicsi dolog, de számomra élmény volt pár napja. Isten csodálatos világának egyik legbájosabb jelensége a kismadár. Minden reggel a Döbrentei tér felé járok, vagy 20 feketerigó húzódik meg ott. Van közöttük egy kis nőstény, talán 5 dkg-nyi lényéből nem tudom, hány gramm a csöpp agyveleje, de tény, hogy a kabátom hátát is ismeri. Pedig csak ott találkoztunk. Ha meglát, azonnal repül felém; ha nem vettem észre és tovább megyek, száll utánam. Személyre szólóan ismer — talán egyszer végső Ínség határán vetettem neki életmentő töpörtyű- falatot? Nem tudom, de számomra világcsoda ez a csöpp Isten-teremtménye. És gazdag vagyok a kapcsolattól, amit ő teremtett közöttünk, nem én. Csodálatos Isten világa, ha kinyílik rá az ember szeme —, ha nem magára néz, hanem környezetére, Krisztus fényében! Mert a *só nem csak bizonyos helyzetekben és bizonyos személyekre szólóan só, hanem ez a jellege. S ha ízét veszíti, elősor- ban a saját élete válik ízetlenné. Problémám a szenvedés és a halál kérdése. Csak egy gondolat oldja fel bennem: ahogy rám is jellemzők nézőpontjaim, bizonyosan jellemzők Istenre is alaptörvényei, hogy mit tart a legfontosabbnak az életben. Alaptörvényei pedig ezek: szeress, segíts viszonzásra várás nélkül, légy könyörületes, lásd meg a kicsiket. Gondterhes arcodat emeld ég felé, örömtől sugárzó arcodat fordítsd a nálad kisebbek felé. így volna minden a helyén. S mivel ezek az Űr központi kívánságai, őt magát mutatják meghatározóan. Ezért -kell, hogy ő a szenvedés és a halál kérdését másképp lássa, mint én. Ez a hit ad erőt napról napra, hogy a számomra sokszor értelmetlen és érthetetlen eseményeket látva is el tudjam fogadni az életet bizalommal, mint olyat, amit ő, az Űr akar, és végül is jó végre visz: meghatározó lényegéből, a szerétéiből fakadóan örömre. Még kettőt szeretnék mondani csak: tudatosan fordulok a legkisebbek felé, mivel tapasztalom, hogy az Űr ismer engem — sajnos, nincs az írógépen kisebb betű. A másik: Pál apostollal együtt mondom: nem hiszem, hogy már elértem, de törekszem, hogy elérjem azt, amiért életemet rendelte az Űr —, aki engedi tapasztalnom, hogy hozzá tartózhatom. egy adminisztrátor