Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 1. szám - Körkérdés: Keresztyén életvitel ma
KÖRKÉRDÉS: KERESZTYÉN ÉLETVITEL MA 79 Jó lenne úgy Isten döntésére hagyatkoznunk, hogy valóban ő igazítson bennünket. Utólag mindig könyebb felmérni, jól léptünk-e vagy nem, mert már látjuk az eredményt. De nem hiszem, hogy az effajta eredményesség, melynek hasznosságát mi ítéljük meg, az Űrtói lenne. Mert ő tudja, mire van szükségem, sokszor éppen a kudarcra, hogy formáljon vele. Nem hiszem, hogy a ráhagyatkozás szerencsejáték. A jó nekem jut, a rossz meg a másiknak. Nem hiszem, hogy a ráhagyatkozás pusztán lépés, konkrét tett, hanem életreszóló elkötelezettség: bármi ér is bennünket, annak tudatában éljük meg, hogy az Űr velünk van. Ha öröm ér, nagyobb az örömünk, ha bánat, úgy megvigasztaltatunk. Amin nem nekünk kell változtatni, amin nem tudunk változtatni, azt is bele tudjuk építeni az életünkbe. Adni és töltekezni Döbbenetesen kiszolgáltatott ez a két lelki tevékenységünk az akaratosságunknak. Hányszor szinte „erőszakot” kell alkalmaznunk, hogy a jószándékú segítséget, tanácsunkat „beleverjük” a másikba, s a végén a visszájára fordulnak a dolgok. Hányszor kapcsoltam be a magnót, hogy a számomra fontos igehirdetést mással is megosszam, és feszültséget teremtett. Szemtanúja voltam olyan közös imádkozásnak, amit veszekedés előzött meg, mert nem találták sem az énekes- könyvet, sem a Bibliaolvasó Útmutatót. Itt is a magunk akaratosságától elszakadva a ráhagyatkozásig kell eljutnunk. Lehet, hogy adni indultunk, és mi fogunk kapni, mi töltekezünk. Lehet, hogy vigaszt várunk, és megvigasztalunk másokat. A ráhagyatkozás élő dinamizmus, kapcsolat az élő Istennel, míg az akaratosságunk önkényesen kiszakít bennünket Isten erőteréből. önzetlenség és önvédelem Nem az általunk beprogramozott feladatok a döntőek, hanem a váratlanban esetleg feladatot ró ránk Isten. Amikor betoppan váratlanul a magányos szomszéd, és kiapadhatatlan szomjúsággal beszél, hogy két éve rosszul tették fel a csempéjét, hogy ő hetente húz ágyneműt stb., benn a szobánkban pedig türelmetlenkednek a gyerekek, az egyik a leckét nem érti, a másik mesét hallgatna, a harmadik nyűgös, s mindezek mellett hallgatni kell egy több éve idejétmúlt problémát annak tudatában, hogy már a szomszédnak sem fontos, maga a beszéd a fontos, a kapcsolatteremtés. Szeretetinségében, mert senkije sincs, önzővé válik, nem ismer mértéket és tapintatot. Mi ekkor ott állunk szorongva: önzetlenség? ki felé? hogyan segítsünk elhárítva? Egy idős rosszlábú szomszédunk kérésére vettünk egy zsák krumplit, hogy ne kelljen néki naponta vennie és felhordania a második emeletre. De ő nem vette át tőlünk, mert nem egyforma nagyságúak voltak a burgonyaszemek. Mindezeken felülemelkedni és mindezek ellenére továbbra is segíteni akkor tudunk, ha Isten tetszését keressük, nem pedig az emberekét. Ha a Jézus Krisztus szeretetében cselekszünk, akkor az igen mellett tudunk nemet is mondani, megtaláljuk a mértéket, a fontossági sorrendet is, és haragudni sem fogunk arra, akin segítettünk. Mert általános tünet, hogy a keresztyén ember előbb segít, és aztán morog, vádolja azt, akin segített. Az ilyenfajta jószándék nem a szeretet által motivált. Ez így csak ..lépés”, és nem „ráhagyatkozás”. Vagyok és leszek Állandó, napi konfliktusunk két énünk egyeztetése. Mert nem sikerült olyanná válnunk, amilyenné szeretnénk lenni. Feleslegesen erőlködnénk? Érdemes?
